Így dolgoztam fel, hogy megölték az anyámat...

Amikor megölték az anyámat, nem az volt a legnehezebb, hogy megértsem, mi is történt valójában.

Azt ugyanis nem lehet megérteni, ha valakit agyonver egy részeg állat a saját lakásában. Az ember egy idő után egyszerűen elfogadja a tényt, hogy az anyjának ilyen halál jutott.

Nem is a gyilkosával való szembenézés volt nehéz - az könnyen ment. Semmi mást nem csinált évekig, csak saját magát mentegette a bíróságon. Az égvilágon mindenki bűnös volt, csak ő nem: a pultos az ötödik whisky-vel, a haverjai, akik ott hagyták, és az anyám lakásának kilincse. Próbáltam felfedezni benne a megbánás parányi szikráját. De sosem találtam meg...

A leginkább embert próbáló rész a saját magammal való szembenézés volt. Hogy nem voltam ott. Nem voltam ott, mert aznap este elmentem a barátaimmal sütizni. Ennyi az indokom. Nem egy halaszthatatlan megbeszélés vagy egy fontos munka vacsora miatt voltam távol, csak jól akartam érezni magam. Ennyi. És ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Hogy én önfeledten ettem a krémest, amíg az anyám a véráztatta padlón feküdt, miközben verték.

Milliószor tettem fel magamnak a kérdést: mit tehettem volna? Mit tehettem volna egy százkilós részeg állattal szemben én, a fiatal, 55 kilós lány? Lehet, hogy én is meghaltam volna. Lehet, hogy megmenthettem volna. Ez az, amit már sosem tudok meg.

Forrás: Shutterstock

Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy a bizonytalanságot sokkal nehezebb feldolgozni, mint a tényeket. A tényekkel az ember nem tud mit kezdeni. Nem tud teóriákat felállítani, elméleteket gyártani. Azt csak elfogadni tudja. De a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű mondatok belülről égetnek fel.

  • Az első év egy nagy káoszként maradt meg a fejemben. Vannak nagyon homályos emlékeim, de nem állnak össze egy tiszta képpé. Csak úgy lebegnek a nagy semmiben.
  • A második évben elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, és elkezdtem magamon dolgozni. Szisztematikusan. Nem volt könnyű, gyorsnak meg pláne nem nevezném. Évekig zokogva tettem fel magamnak a kérdést: miért nem voltam ott? Egy ponton szakember segítségét kértem, ami életem egyik legjobb döntése volt. Ha valakinek fáj a lába, természetes, hogy orvoshoz megy. De valahogy kis hazánkban a pszichológus még mindig tabu téma. Nem tudom, hogy miért.

Hosszú és nagyon keserves időszak volt, de ma már le tudom írni: nem voltam ott, és ez nem az én hibám. Eddig már eljutottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rövid mondat kimondásához ennyi fájdalmas munka kell.

De a mai napig nehéz elfogadnom, ha hibázom. Úgy érzem, hogy nekem mindig a maximumot kell nyújtanom. Nem engedhetem meg, hogy bármit is elrontsak. Ezen még dolgoznom kell, nem is keveset...

Láng Krisztina

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?