Nincs szívhangja - két szó, amit egy anya sosem akar hallani

Mi tagadás, nem voltunk gazdagok, de ez nem zavart. Nem azért mondom ezt, mert sok év távlatából megszépültek az emlékek. Bár biztosan ez is közrejátszik valamelyest. Hiszen hatvannyolc évesen sokat megadnék a húszéves életigenlésemért. Hatalmas pocakkal, a melegtől verejtékben úszva takarítottam a lakást, amikor megéreztem az első alhasi fájdalmakat. Átrohantam az anyámékhoz, akik a szemközti házban laktak. Ő azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, folytassam csak a takarítás, és ha nem múlnak el a fájások, akkor majd bemegyünk a kórházba.

Édesanyám és a nőrokonaim sokszor hangoztatták, hogy egy gyerek világra hozatala nemes fájdalom. Így aztán abban az álomvilágban éltem, hogy a fájások ugyan fogcsikorgatóak, de a köztes idő maga a pirospozsgás izgalommal teli várakozás. Természetesen ebből is látszik, hogy ekkor még én magam is gyerek voltam.

Anyám - aki nem volt az a kifejezetten babusgatós asszony - megérezhetett valamit, mert tőle szokatlan módon azzal próbált lelket önteni belém, hogy azt mondta: amint felsír a kisbabád, elfelejted az összes átélt szenvedést. Nem nyugtatott meg, de igyekeztem értékelni a jószándékát. Akkor még nem tudtam, hogy az anyai ösztönöm már dolgozik bennem. Pedig éreztem, de nem hallgattam rá, és nem rohantam kétségbeesetten a kórházba. Ehelyett megvártam, hogy visszafordíthatatlanul megpecsételődjön a sorsom.

Mindemellett tudom: nincs rá garancia, hogy egy percig is komolyan vették volna az aggodalmaimat. A hetvenes években még annyi szava sem lehetett egy várandós nőnek, mint ma. Fehér köpenyes férfiak diktáltak, és nem lehetett apelláta. Főleg egy magamfajta szegény asszonykának.

Nem múltak a fájások, sőt, rosszabbak lettek. Akkor már tudtam, hogy mindenképpen orvoshoz akarok fordulni. Ráadásul volt egy baljós érzésem is, ami nem hagyott nyugodni. Sajnos akkor már késő volt. Este megkaptam a halálos ítéletet: a babámnak nincs szívhangja. Nem fogtam fel. Legalábbis ezzel magyarázom, hogy nem kezdtem el üvölteni, és a fejemet a falba verni. Csak feküdtem bambán az ágyon, és nem értettem, hogy miért borotválnak, és miért készülnek a szüléshez. Hiszen azt mondták, halott. Pontosabban csak annyit: nincs szívhang. Semmi többet.

Nem álltak meg együttérzően egy pillanatra, nem volt "Sajnálom asszonyom, hogy így alakult..." Nem kérdezték meg, hogy esetleg behívják-e a férjemet, anyukámat vagy valamelyik hozzátartozómat. Ugyan! Egy porszem voltam a gépezetben. Aztán valahogy mégis vettem a bátorságot, és megkérdeztem: akkor most nem felvágnak, és kiveszik belőlem? Azt nem bírtam kimondani, hogy a babát, mert úgy viselkedtek körülöttem, mintha már nem is létezne. Mire a szülésznő kijelentette: szülünk.

Leszíjazott lábakkal és végtelen ürességgel - és talán egy halvány reménysugárral - a lelkemben világra hoztam a lányomat. Közel ötven év távlatából sincsenek szavaim arra az érzésre, amikor kiszakad belőled a kincs, akit vártál, dédelgettél, becéztél, és akivel terveket szőttél. Nem sír, és soha nem néz a szemedbe. Sőt, még csak nem is láthattad. Szerettem volna, de a protokoll nem ezt diktálta. Azt mondták, nem lehet, én pedig voltam olyan gyámoltalan, hogy nem ellenkeztem. Éveken át álmodtam a kislányommal, akinek soha, még álmomban sem láthattam az arcát.

Mária történetét Baranyai Kata jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock