Életközépi válság: Amikor savanyúvá válik a szőlő

Kapuzárási pánik vagy életközépi válság. Előbbit a férfiakkal szokás társítani, utóbbi - úgy általában - a párkapcsolatok jellemzője. A két fogalom mégis egy és ugyanazon probléma tünete, ami általában negyvenéves kor körül jelentkezik.

Észrevesszük, hogy valami baj van a házasságokkal. Látjuk mások hibáit. Keressük az okokat. Figyeljük, hol siklik félre az ismerősök élete, hogy ne érjen majd minket váratlanul. Aztán a fenyegetett korosztályba lépve döbbenten vesszük észre, hogy ismerőseinknél egyre-másra üti fel a fejét a válás. A problémák szépen, lassan a mi életünkbe is beszivárognak, és széttárt kezekkel állunk tehetetlenségünkben. Mert észre sem vettük. Csak úgy megtörtént.

"Hol rontottuk el?"

Először a másikban keressük az okokat. Ha elegendő érzelmi intelligenciával rendelkezünk, esetleg megpróbálunk magunkba nézni: "Talán bennem van a hiba." Ám ha elég sok ilyen történetet hallottunk már ahhoz, hogy képesek legyünk kellő távolságból, objektíven látni a folyamatot, esetleg más következtetésre jutunk. Például arra, hogy a társadalmi kötöttségek, a taposómalom és a mindennapos rutinból fakadó fásultság számlájára írjuk az okokat. Esetleg ráérzünk, hogy - bár valahol itt rejlik az igazság - mi is hibásak vagyunk. Mindketten.

Egy ártatlannak tűnő megjegyzéssel kezdődik minden. "Eltehetnéd magad után a piszkos bögrét." És ezzel kezdetét veszi valami, ami úgy néz ki, mint a lefelé tartó golyó útja egy tölcsérben, spirális pályán. Minden, amit szerettünk a másikban, idővel megváltozik. Nem benne, bennünk. Ő - az esetek többségében - ugyanolyan marad. Meghalunk egymás mellett - nap nap után.

Ez rosszabb, mint a veszekedés, mert alattomban ítéli halálra és végzi ki a kapcsolatot. Szóvá sem tesszük a bajainkat, mert sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, ami bánt. Triviális apróságok válnak bosszantóvá, mígnem eljön a pillanat, amikor úgy érezzük: egyedül vagyunk. A párunk már nem párként viselkedik, és mintha mi magunk is csak szerepet játszanánk a kapcsolatban.

"Én nem így terveztem. Hogyan jutottunk idáig?"

A legtöbben az ellentétek vonzalmának engedelmeskedve választanak párt, de hosszú távon a különbségek nem egészítik ki egymást. Az otthon levegője megfojt. Hiányozni kezd a sport, a testmozgás - mindaz, amit korábban a másik nélkül tettünk, és csak az ő kedvéért hagytunk magunk mögött.

Forrás: Shutterstock

A férj kocogni kezd, és feltűnik neki: lám, más nők bezzeg sportolnak, csak "ő" nem képes rá. A feleség egyedül megy múzeumba, mert a barátnők már rég eltűntek az életéből, a férjét pedig sosem érdekelte a művészet. Aztán amikor egy idegen férfi megszólítja a tárlaton, mert a véleményére kíváncsi a művész ecsetkezelési stílusával kapcsolatban, a beszélgetéssel együtt megindul valami más is...

És megtörténik. A hűvös otthoni közegből menekülve máshol találjuk meg a boldogságot. Olyan ember társaságában, aki valamilyen szempontból hasonlatos hozzánk. Egyesek szándékosan teszik, mások nem keresik, csak véletlenül botlanak belé - ekkor tudatosul bennük, hogy van még olyan ember, akit érdekelnek.

A régi és az új

Azt mondják, a szerető olyan boldogságot hoz a kifulladt kapcsolatba, amiből minden fél profitál. Még az otthon hagyott, elhanyagolt házastárs is. Érzi, hogy a párjába visszatért az életkedv, de nem tudja, hogy a szerető az oka. A ragyogásból, a boldogságból azonban neki is kijut, és úgy hiszi, megint minden rendben van.

Jó esetben így is lesz: a kívülről jött szikra újra tüzet lobbant. Eszünkbe jutnak az együtt töltött évek, majd mérlegre kerül az "új" és a "régi". Vajon megéri eldobni mindent? Hiszen megannyi öröm és fájdalom köt össze minket, együtt töltött évek és évtizedek. A gyerekek, a közös ház és a hitel.

Mi a garancia, hogy az új kedvessel nem pont ide jutunk majd? Idővel talán mellette is épp ilyen egyedül leszünk - csak addigra családok szakadnak szét, gyakran mindkét oldalon. Érdemes?

Trux Béla

Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?