Emberi kötelesség a megbocsátás?

Azt hiszem, mindannyiunknak jelentős kérdés, hogyan hurcoljuk a sérelmeinket: tovább akarunk-e/tudunk-e lépni. És mi történik akkor, amikor valaki igazán megbánt, valódi fájdalmat okoz? Ne adj' Isten, bűnt követ el ellenünk vagy valamelyik szerettünk ellen.

Azt hiszem, ma hihetetlen elvárásként nehezedik ránk a nyomás: mindenképpen meg kell bocsátanunk. "A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a tettet el kell fogadnunk" - halljuk mindenhonnan. "De nem élhetünk haraggal a szívünkben, mert magunkat mérgezzük vele."

Vajon mennyire emberi dolog a megbocsátás?

Sok évvel ezelőtt azt tanultam egy kurzuson, hogy nincs ilyen, hiszen valójában sosincs mit megbocsátani. Semmi nem történik velünk - legyen az bármilyen rossz is -, ami ne a fejlődésünket szolgálná. Minden értünk van, mindent mi teremtünk, így legnagyobb drámáink a legnagyobb tanítóink.

Mégis sokszor szembesülök a marcangoló kérdéssel, amikor valakit nagy fájdalom ér egy másik ember miatt. Vajon ott, abban a pillanatban mit mond neki ez a mély, spirituális megközelítés? Segít, vagy épp még tovább mélyíti a fájdalmát? Tudni, hogy az életemben mindenért én vagyok a felelős, bármi is történjen velem, kétségkívül felszabadító élmény lehet - de ez vajon mennyire emberi megközelítés? Képesek vagyunk ezzel megbirkózni a hétköznapjainkban?

Egyszer egy televíziós műsorban egy református lelkész valami olyasmit mondott: a megbocsátásnak három feltétele van. Az egyik, hogy bocsánatot kérjenek tőlünk, a másik, hogy a bocsánatot kérő valóban megbánja, amit elkövetett. A harmadik, hogy hagyjon fel azzal a cselekedettel, mellyel a fájdalmat okozta. Csak így lehet megbocsátani, ellenkező esetben maximum a harag "eltemetéséről" lehet szó.

Forrás: Shutterstock

Amikor ezt hallottam, újra elgondolkodtam ezen a kétszemélyes történeten. Előfordul, hogy valaki valakit nagyon megbánt, elárul, becsap, megaláz, megszégyenít, fájdalmat okoz neki valamilyen módon. Tételezzük fel, hogy akivel történt, nem haragtartó! Túl akar lépni rajta, nem akarja hurcolni a rossz érzéseit: végigmegy egy belső folyamaton, és megbocsát. Ám hol a másik fél a történetben? Vajon tudja, hogy mit tett? Érzi, átéli a felelősségét, megért valamit a másik ember fájdalmából? Belátja, hogy többé nem tehet ilyet?

Ha igen, akkor valószínűleg odamegy, és bocsánatot kér. Ha ekkor kettejük között létrejön valami, ami át tudja emelni őket a fájdalmon, a haragon, a megbántottságon, akkor megtörténik a megbocsátás. Ha azonban a bántó fél ezt nem teszi meg, vagy fel sem ismeri a jelentőségét annak, amit tett, sőt, esetleg ugyanúgy viselkedik, mint előtte, akkor vajon tényleg létrejöhet ugyanez?

Kislány koromban beleszerettem egy édes kis tacskóba. Ő volt az első kutyusom, aki a dédnagymamám napjait is megszépítette. Imádtuk Csibészt. Aztán egyik nap a szomszéd - akit zavart, hogy a drága kis lény átment a kertjébe - ráütött valamivel, és eltörte a gerincét. Persze tagadta.

Hihetetlen fájdalmat okozott, de nem kért bocsánatot. Hogy megbocsátottam-e? Eltemettem magamban, ami akkor történt, nincs bennem harag. Nem lehet, hisz az öreg szomszéd rég meghalt, már nem üt agyon senkit. Ám ha megbocsátással kapcsolatos érzést keresek magamban, azt nem fogom megtalálni.

Akkor mi a megbocsátás? Döntés? Vajon hány olyan történetünk van a megbocsátással kapcsolatban, ami sorsfordító, életet meghatározó lehet?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?