Talán most találkozhattunk utoljára, mami.

Benyitok, és megcsap a fertőtlenítő és a szokásos kórház szag. Ez az intézmény idősgondozással foglalkozik, ezért olyan, mintha az épület minden porcikájában éreznéd, hogy te nem ide tartozol. Tiltakozik, amiért be mertél lépni - még ha csak látogatóba is jöttél. A halál csarnokai nem akarnak fiatal vibráló életet a falaik közé.

Még az öregek is utánad fordulnak, és úgy néznek, mintha nem láttak volna még fiatalt. Kettesével veszem a lépcsőket, és közben megnyugtatom magam: biztos csak a szagok és a különösen derengő fények miatt érzem a tudatom hátuljában motoszkálni. Nincs semmi baj - de ahogy elkapok néhány tekintetet, újra belém hasít. Mintha várnának valamire, de a szemekben csak zavart látok. Reménytelenséget és lemondást - és akkor megértem. Már tudom, mire várnak...

Talán az egyetlen, aki még igazán tud örülni és reménykedni. Teli pohár a majdnem üresek között. Ez a gondolat elkezd nyomasztani. Ráül a válladra, hurkot köt a nyakad köré és útitársad lesz rövid ittléted alatt. Elkezdem jobban szemügyre venni a szobákat, lopva bepillantani ide-oda. Mint egy fáradt utazó, aki csak meg akar melegedni a tűz mellett ezen a rideg helyen. Hátha találok valamit, bármit, ami enyhíti az ódon épület ostromát. Egy mosolyt, egy nevetést, egy vidám beszélgetést két ember között, az öröm hangjait és képeit - de sehol nem látok ilyesmit.

Kezdtem magam ostobán érezni, azért, mert túl eleven vagyok, hogy annyi minden van még előttem. Kényszerítettem magam, hogy eltereljem a gondolataimat, nem véletlenül jöttem ide. Végül megtalálom azt a szobát, amit kerestem. Azt a szobát, amiben nagyanyám fekszik. Belépve ijedt és csodálkozó tekintetekkel találkozom.

Udvariasan köszönök, és megkérdezném, hogy vannak - de ahogy körbenézek a szobában, már pontosan tudom. Egyesek csak eszméletlenül fekszenek, mások motyognak valamit maguk elé a semmibe. Az emberek emlékekből állnak össze, történetekből, a demencia pont ezeket emészti fel. Téglánként tűnik el az, amit egy életen át építettél. Ott állok nagyanyám ágya mellett, és érzem a szoba lakóinak tekintetét a tarkómon.

A figyelmemet inkább a törékeny, idős nagymamámra fordítom, aki vagy alszik, vagy a gyógyszerek miatt eszméletlen. Nem ébresztem fel, inkább néma őr leszek számára ezen a helyen - remélem, valami szépet álmodik. Remélem, tud még álmodni. Nem ezt érdemli. Igazából senki sem ezt érdemli. Az ágy mellett tudatosul bennem, hogy mindenkire ez vár. Nem vagyok sebezhetetlen, nem élek örökké, és azok sem, akiket szeretek.

Kifelé menet már nem találkozom emberekkel, csak a portás köszön el közönyösen. Neki ez is csak egy átlagos nap volt, olyan, mint a többi. Ő már megszokta ezt a helyet és nyugtalanító hangulatát. Mire kiérek, sikerül rendezni a gondolataimat, és a rideg útitársam is már a múlté lett.

Ahogy sétálok az utcán - a látszólag boldog emberek között -, elgondolkozom azon, hogy nem szabad hagyni, hogy kialudjon belőlünk a tűz. Azért születünk meg, az a feladatunk, hogy megtöltsük egymás életét emlékekkel és történetekkel - mert ha végül mi el is felejtjük, mások nem fogják.

Mathes Krisztián

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock