Helikopterszülőség: Tökéletes módszer, ha önállótlan gyereket akarsz

Számomra új - és egyben nagyon találó - elnevezéssel találkoztam, amit azokra a szülőkre használnak, akik túlságosan féltik a gyerekeiket. Mindent megcsinálnak helyettük, nem engedik, hogy koruknak megfelelően önállóak legyenek.

Még az iskolásnak is bekötik a cipőjét, autóval viszik mindenhová - akkor is, ha csak pár utcával arrébb kell menni -, és díszsorfalat állnak a suli előtt, amikor jönnek ki a gyerekek. Úgy köröznek a gyerek felett, mint egy helikopter - innen is ered az elnevezés: helikopterszülők. Vajon jó vagy sem a túlzott óvatosság?

Ártunk a gyereknek, ha folyton megoldjuk helyette a problémáit és a feladatait? Helyesebb, ha rávesszük arra, hogy maga küzdjön a megoldásért, vagy inkább dobjunk neki azonnal mentőövet? Ha pedig az utóbbit tesszük, biztosan félénk, önállóságra képtelen felnőttet kapunk?

Kétgyermekes apaként bennem is felmerültek ezek a kérdések. Sőt, helikopterszülővel is találkoztam, mégpedig egészen közelről - a feleségem ugyanis az volt. Végeláthatatlan vitákat folytattunk arról, hogy ne vigye túlzásba a szülői gondoskodást és féltést. Örök konfliktusforrás volt, hogy míg ő hímes tojásként bánt a gyerekekkel, addig én hagytam, hogy a saját fejük után menjenek - ha pedig beverték, azt leckének tekintettem, ami miatt legközelebb majd jobban vigyáznak.

Szinte agyvérzést kapott, ha a fára mászást gyakorolták a kertben, én pedig inkább kimentem bakot tartani nekik. Fóbiás félelmet érzett, amikor biciklizni tanultak - ha tehette volna, örökre segédrudat hagy a biciklin, hogy azzal segíthessen egyensúlyozni... Én viszont azt mondtam, hogy így soha az életben nem fognak megtanulni bicajozni, és megoldásként inkább leengedtem az ülést annyira, hogy leérjen a lábuk, ha elvesztik az egyensúlyukat.

Forrás: Shutterstock

Ha az egyik fél túlzásba viszi a gyerekek féltését, azzal elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy megtanulják megoldani a felmerülő problémákat, hiszen ilyen esetben rögtön hozzá fognak rohanni segítségért. Ráadásul, ha a szülők nem tudnak megegyezni egy egységes nevelési módszerben, az akár komoly konfliktusforrás is lehet, ami miatt olyan mértékben eltávolodhatnak egymástól, hogy az végül szakításhoz is vezethet.

Muszáj kiegyezni egy középútban: a túlféltő szülőnek kicsit lazábban kell markolni a gyeplőt és hagyni, hogy a gyerek egy bizonyos határig a saját feje után menjen. Az engedékenyebb félnek pedig valamivel több óvatosságot kell elfogadnia, mint addig. Egyedül így előzhető meg a háborús állapot.

Mivel minden párkapcsolati konfliktust a tabumentes, nyílt kommunikáció old meg, ilyen esetben is az az első lépés, hogy beszéljünk a dologról. Ehhez viszont először magunkban kell tisztázni, hogy miért az adott módszert tartjuk helyesnek, és meddig vagyunk hajlandóak engedni ebből.

Ami engem illet, a mai napig az - ésszerűség határáig megengedett - önállóságra szavazok. Szerintem ugyanis nem helyes rávetíteni a gyerekre a saját berögződéseinket, félelmeinket. Ne arra koncentráljunk, hogy mi lesz, ha elesik a bicajjal! Helyette tanítsuk meg magabiztosan közlekedni, hogy el tudja kerülni - vagy önállóan meg tudja oldani - a veszélyes helyzeteket! Ehhez pedig meg kell tanulnia elesni is...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?