Igenis bele fogok pofázni abba, hogy hogyan neveled a gyereked!

Nyugi, nem abba fogok beleszólni, hogy egy adott helyzetben hogy döntesz. De az sem vezet semmi jóra, ha a gyereknevelésből olyan tabut csinálunk, mint a politikából meg a vallásból.

Egyszer olvastam egy idézetet, ami arról szólt, hogy ha nem tanulunk meg a politikáról és a vallásról konstruktívan beszélni, annak az lesz az eredménye, hogy az emberek nem értik meg, mi a politika és a vallás lényege. Na, szerintem az anyaság is ilyen.

Fun fact
Vizsgálatok kimutatták, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos agytevékenységek az utóbbi évtizedekben "átköltöztek" arra az agyterületre, ami korábban a vallásért volt felelős. Ezért van az, hogy sokan majdnem úgy kegyetlenkednek a más nevelési elveket követőkkel, mint annak idején az inkvizítorok a hitetlenekkel.

Szerintem én jobb anya lettem attól, hogy sokat beszélgettem különböző állásponton lévő anyatársaimmal. És nem utolsósorban megértőbb is lettem más gyereknevelési elveket képviselő szülőkkel szemben. De hol a határ konstruktív és nem konstruktív beszélgetés között? A kulcsszó az "általános" és a "konkrét".

Például sose ítéljünk meg egy KONKRÉT döntést! Mert csak az ismerhet minden körülményt, aki benne van az adott helyzetben, és ez alapján cselekszik. Szóval, én sosem néznék ferdén egyetlen anyára sem, aki a plázában artikulálatlanul üvölt a gyerekével. Sem azzal, aki tétlenül nézi, ahogy az élénk fiacskája lebontja az orvosi rendelő berendezését. Vagy épp telefont és csokit nyom a kezébe 20 percnyi csönd reményében. Sőt, az önállóságról sem fogom kioktatni az anyukát, aki a játszótéren 16 centinél jobban nem távolodik el a békésen játszó kislányától.

Azért, mert amikor beszélgetni kezdtem ezekkel az anyákkal, megértettem: megvolt az okuk arra, hogy így döntsenek. Mert bizonyos napokon, bizonyos élethelyzetekben - sőt, néha hónapokig tartó életszakaszokban - alá kell rendelnünk néhány nevelési elvünket a gyakorlati szempontoknak.

Szóval azt, hogy valaki hozott egy látszólag megkérdőjelezhető döntést a gyerekével kapcsolatban, önmagában nem baj. Ahol pedig nincs baj, abba ne okoskodjunk bele! De hol kezdődik a "baj"? Ott, amikor nemcsak egyszer-egyszer szegjük meg a gyereknevelés alapelveit, hanem már ÁLTALÁBAN sem törekszünk rá.

Forrás: Shutterstock

 

Szerintem ezek az alapelvek a következők - nem fontossági sorrendben:

  • A gyerek váljon olyan emberré, aki tud másokra tekintettel lenni. Empatikus, és tud alkalmazkodni a közösséghez. Érti és felismeri annak működését - legyen ez a közösség a család, az óvoda vagy a többi ember, akivel együtt utazik a buszon.
  • Merje és tudja kibontakoztatni a személyiségét. Higgyen magában, ismerje és szeresse magát.
  • Tanuljon meg szorosan és bizalommal kötődni. Először persze a szüleihez - ez határozza majd meg a későbbi szeretetkapcsolatait.
  • Ne kelljen függőségben élnie. Képes legyen önállóan megbirkózni a külső és a belső nehézségekkel, rá háruló feladatokkal - ha úgy hozza az élet.

Valószínűleg már minden szülő rájött, hogy ezek részben ellentmondanak egymásnak. És ezért szükségszerű, hogy néha hol az egyiket rendeljük alá a másiknak, hol fordítva. Az egyensúly akkor billen meg, ha az egyikre már szinte nem is törekszünk. Vagy csak nyomokban. Ilyenkor lehet átbeszélni valakivel, hogy ÁLTALÁBAN milyen szempontokat nem szabadna szem elől téveszteni. (A megvalósítást pedig bízzuk rá!)

A "régi divat" azt diktálta, hogy a szülőhöz való kötődést és a személyiség kibontakoztatását áldozzuk fel az önállóság és a közösség oltárán. Ebből lettek a traumatizált gyerekek. Az "új hullám" pedig a közösségi létet és az önállóságot rendeli alá a feltétlen kötődésnek és az önérvényesítésnek. Ebből lesznek az úgynevezett "gyermekistenek" - aki majd később, felnőttként traumatizálódnak.

Mindkét helyzetnek az a tünete, hogy frusztráltak a benne lévők - a szűk és a tágabb környezet egyaránt. Egyik szélsőséget képviselő szülő sem rossz vagy buta. Csak - valószínűleg - jó szándékból belecsúszott egy megbillent egyensúlyba. És csak akkor fogja tudni felismerni és újra megteremteni a harmóniát, ha látja, hogy máshogy is lehet "jól csinálni". És ne féljen attól, hogy "rossz lesz", ha kicsit változtat a családi dinamikán!

Egy nagyon egyszerű példával tudom szemléltetni, hol a határ: Ha fáj a torkunk, ne vegyük sértésnek, ha egy barátunk hársfateát javasol - miközben mi a vitaminok hatásában bízunk. De azt se tűrjük el, hogy valaki lehülyézzen minket, mert nem iszunk hársfateát! Sőt, szóba se álljunk azzal, aki szerint meg is érdemeljük a náthát, mert biztos azért kaptuk el, mert nem vigyáztunk magunkra!

Az anyasággal is ez a helyzet: hallgassunk meg minden jó szándékú, tapintatos véleményt, tapasztalatot! Aztán mondjuk el a mi álláspontunkat is! Végül mindenki azt alkalmazza a tapasztalatcseréből, amit jónak lát!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?