Álláskeresés: 50 éves múltam, ezért már senki nem akar alkalmazni...

Főleg az, hogy mi, 50 felettiek számíthatunk első körben arra, hogy elküldenek minket. A cégnek jól megy, a jövő ezért minimum biztató. Az pedig, hogy épp azoktól válnának meg, akik hosszú évek óta lojálisak a céghez és mindent tudnak, amire szükség van, nyilván a legnagyobb ostobaság. Egyik reggel mégis megtörtént. A főnök leült, elmesélte, hogy átalakítások lesznek, racionalizálják a folyamatokat, újraírják a célokat, és ebben az új felállásban már nem lesz számomra hely. Közös megegyezést ajánlott, meglapogatta a vállam, és az Ipadjére nézett.

Hazamentem. Több variációban is elpróbáltam, hogyan mondom el a feleségemnek. A filmekben szoktak erre jó forgatókönyvek lenni, de most nem egy jelenetben voltunk, nagyon is valóságos volt a helyzet. Nyaralást terveztünk, némi bútorcserét, még egy kis prémiumra is számítottunk. Most meg hirtelen maximum egy közös megegyezés soványkára szabott borítékját tehetem le az asztalra.

Végül nem kerteltem, úgy mondtam el otthon, ahogyan történt. A feleségem pánikba esett. Azt mondta: harcoljak, könyörögjek, csináljak valamit, hogy maradhassak. Sírva mesélte, hogy épp öt olyan volt munkatársáról tud, akik ötven felettiek és esélyük sincsmunkát találni. Mi lesz a hiteleinkkel? Ha az álmainkról le is mondunk, itt a két gyerek, akiknek még mindig szükségük van ránk... és csak mondta, mondta, mondta...

Bevallom, én is vele sírtam. Tudtam, hogy maximum egy munkaügyi bíróságra mehetnék, ami persze esélytelen, hiszen jól körülbástyázták magukat jogilag, a munkaszerződésem szerint megtehetik, amit akarnak. Hiába könyörögnék. Még a közös megegyezés mellé járó pénznek is örülhetek. Bár reménykedtem benne, hogy fél év csak elég lesz új munkát találni - hiszen van végzettségem, tapasztalatom, eredményeim -, mégis, életemben először rettenetes reménytelenséget éreztem. Valami olyan öregséget, amivel tudtam, hogy nagyon nehéz lesz megbirkóznom.

A cégtől napokon belül eljöttem. Összeszedtem magam, és elmentem egy olyan fejvadászhoz, akinek az én korosztályom a specialitása. Azt mondta, alapvetően két tanácsa van: az önéletrajzhoz nem mellékelünk fényképet és nem írunk évszámokat. El kell érjük, hogy behívjanak. Márpedig, ha rájönnek, hogy elmúltam ötven, jóval kevesebb eséllyel indulok, azaz nagy valószínűséggel még csak találkozni sem akarnak velem.

Semmi előnyét nem látják annak, hogy közel harminc éves tapasztalatom van, és mindig is eredményes voltam? - kérdeztem reménykedve.

Nem ez a jellemző - válaszolta -, ezért kell bedobnia magát, ehhez viszont személyes találkozás kell.
Öt hónapja vagyok aktív álláskereső. Lebutított önéletrajzzal keresem újra az életem. Nem tudok beletörődni abba, hogy elavult lettem. Még nagyon sok évet kell dolgoznom, nem pedig vegetálnom. Képes vagyok-e olyan ütemben fejlődni, mint egy tőlem húsz-harminc évvel fiatalabb ember?

Nem tudom, mert nem is gondolom, hogy ezt lehet így mérni. A legnagyobb meccset most önmagammal vívom - és nem azért, mert ott kellett hagynom a munkám. Még csak a sebeimet sem nyalogatom. Ilyen helyzet mindig lehet. Ám ki kell nyitnom egy kaput, amiről eddig nem tudtam, hogy be van zárva. Csak azért, mert egy kicsit régebben születtem, mint az "elvárt". Soha nem foglalkoztatott a korom, most viszont lépten-nyomon azt kutatom: mit jelent ma ötven felettinek lenni? Hol van az én helyem? Van helyem egyáltalán?

László történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock