Összeszorul a szívem a gondolattól: egyszer meghalnak a szüleim.

Pár héttel ezelőtt olvastam egy kétségbeesett bejegyzést az egyik fővárosi csoportban. Egy fiatal srác a százezres létszámú olvasóközönséghez fordult, mert nem tudta kezelni a nyugtalanító gondolatait.

Az a félelme, hogy egy napon elveszítheti a nevelőszüleit, beárnyékolta a hétköznapjait. A csoportban mindenféle ember megtalálható: idősek és fiatalok, fővárosiak és vidékiek, vegánok és húsevők stb. Szóval, olyanok, akik rendszeresen összekülönböznek az eltérő véleményük miatt. Így egy-egy beírás vagy kérdés rendszerint kommentháborút szül. Most azonban nem történt ilyen.

Pár száz hozzászólásig jutottam - amiket bevallom, megkönnyeztem. Egy sem volt közülük, aki szerint a kétségbeesett fiatal srác puhány, hülye, vagy éppen nevetséges lenne. Amilyen szomorú volt a témafelvetés, annyira szívbemarkoló volt látni, hogy egy ilyen egyszerű félelem összeköt több ezer különböző embert. Sorra érkeztek a helyeslő beismerések, a támogató, vigasztaló hozzászólások - életerős, kemény férfiaktól ugyanúgy, mint kedves nőktől, tinédzserektől vagy nyugdíjasoktól.

Amint az ember elkezd felnőni, szép lassan rájön, hogy a szülei nem szupererős, halhatatlan hősök. Kevés szomorúbb dolog van annál, mint hogy a szemünk előtt öregszenek meg. Szép lassan, méltósággal, szinte észrevétlenül. Egy kicsit ráncosabbak, egy kicsit lassabbak, és már nem olyan erősek, mint gyermekkorunkban láttuk őket. Már nehezebben veszik a lépcsőfokokat, fizikai erejük, ha lassan is, de gyengül.

Forrás: Shutterstock

Hiába, ez a világ legtermészetesebb dolga. Megszületünk, felnövünk, szép lassan megöregszünk, aztán meghalunk. Az élet rendje, amióta világ a világ. Mégis összeszorul az ember szíve a tudattól, hogy egyszer elveszítheti a szüleit. Mert ez az, ami mindannyiunkban közös, akármilyen emberek is vagyunk, akárhol is élünk. Életkortól, beállítottságtól, mindentől függetlenül.

Mi, akik olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még él az az egy vagy két személy, aki szeretetben, törődéssel felnevelt minket - mi félünk. Nem feltétlenül úgy, hogy rettegésben telnek a mindennapjaink. Ám ez a félelem - akár elnyomva, akár felszínre engedve - ott van egy kicsit mindannyiunkban. Ez a fiú egyszerűen és nyíltan, köntörfalazás nélkül kimondta mindannyiunk közös aggodalmát.

Akármennyire is szomorú a téma, és az ember igyekszik nem gondolni rá, jó volt látni, hogy a szüleink iránti szeretet és aggódás mindannyiunkban bennünk van. Szinte az összes ember azonosulni tud a témával, és ha szóba kerül, nincs helye gúnyolódásnak, trollkodásnak, leszólásnak.

Bárcsak minden másban is ilyen toleránsan, szelíden állnánk egymáshoz, mint ebben a kérdésben! Hiszen emberek vagyunk, hasonló vágyakkal, álmokkal és félelmekkel...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?