Csernobili atomerőmű: Nem volt protokoll a vészhelyzetre!

Majdnem két évvel ezelőtt voltam Kijevben, mert már régóta szerepelt a bakancslistámon - Csernobillal együtt. Hiszen arra, ami 1986. április 26-án történt, már én is pontosan emlékszem...

Mint minden alföldinek a rendszerváltás előtt, az én szüleimnek is volt háztájija. Tavasszal pedig mindannyian - felnőttek és gyerekek - a földeken voltunk és dolgoztunk. És közben fogalmunk sem volt, hogy amit könnyű, tavaszi esőnek véltünk, az valójában sugárfertőzött felhőkből hulló méreg volt. Mi, akkori gyerekek, a betegségeinket nem kötjük szorosan ehhez - de a szüleink ma már igen. Én nem hiszem, hogy ennyire szoros összefüggés lenne a mostanában - harminc évvel később - jelentkező rákok és az akkori radioaktív esők között, de ki tudja...?

Megdöbbentett a tény, hogy Csernobilban nem volt protokoll veszélyhelyzetre vagy balesetre. Mert mindennek az oka a hidegháború volt. Versenyezni kellett, fegyverkezni kellett, modern - az akkori korhoz képest modern - erőművek kellettek. Mutatni kellett az ország (Szovjetunió) nagyságát, erejét. Ehhez atomerőműveket építettek. És az volt a rendszer alapja, hogy a szovjet tudós nem hibázik. De ha mégis hibázott, akkor meghalt - másik lehetőség meg nem volt. Ezért inkább azt hirdették, hogy a szovjet tudósok tévedhetetlenek. Ebben a légkörben épült meg a csernobili atomerőmű is.

Az országból mindenhonnan érkeztek emberek az új, modern városba, amit azért alapítottak, hogy ott közösen építsék fel a szocializmust. Pripjatot 1972-ben hozták létre a semmiből, egy üres, lakatlan területre. A tragédia idején már 150.000 ember lakott a városban - ahol uszoda, szálloda, kultúrház, iskolák, óvodák és kórházak is voltak. Nem beszélve az elmúlás jelképéről: az elkészült, de soha át nem adott vidámparkról...

Forrás: Shutterstock

A város lakóinak átlagéletkora 27 év volt, a temetőben alig volt halott. A kvalifikált, jól fizetett dolgozók kényelmére, pihenésére, kikapcsolódására nem sajnálták sem a pénzt, sem az energiát. Minden volt, ami abban a korban menőnek számított.

A város és a környékbeli falvak lakói mind az erőműben dolgoztak. Tudták, hogy mivel dolgoznak, de az egész olyan misztikus volt. Meg hát ugye, az atom láthatatlan, és mivel a munkásoknak soha senki nem beszélt a veszélyekről - és nem gyakoroltak soha esetleges veszélyhelyzetre -, így mindenki úgy vélte, hogy itt ilyen úgysem történik. A szovjetek a radioaktivitást IS legyőzik, megállítják, betörik, hasznukra fordítják. Pedig még az elhasznált fűtőszálakkal sem tudtak mit kezdeni. A nagy sietségben, hogy Nyugatot legyőzzék, ilyen "apróságokkal" nem foglalkoztak. Ez sem számított. Kidobták, mint ahogyan a szemetet.

Forrás: Shutterstock

Ezért amikor a robbanás bekövetkezett, senki nem tudta, mit kell csinálni. Az egyik első áldozatnak, egy mérnöknek - aki először ment be a vezérlőből a robbanáshoz -, még a teste sem lett meg. A többi huszonkilencnek emlékműve is van. Ők voltak azok, akik saját elgondolásuk szerint próbálták menteni a menthetőt, és egymást. De nem tudták, hogy mit vagy hogyan kellene csinálni.

Hősként emlékeznek rájuk. Az első huszonnyolc tűzoltó fotója, akik a riasztásra mentek, ma is kint van a lezárt területen lévő város kultúrközpontjánál. A látogatók teszik ki ezeket a képeket. Fénymásolt színes képek férfiakról, akik meghaltak azért, hogy Európa megmeneküljön.

Ezek az emberek elhitték azt, hogy baleset vagy robbanás egyszerűen nem történhet. Beleverték az agyukba, hogy akkor sincs gond, ha van, mert nincs. Aztán mégis ott álltak egy robbanás után, és mindenkit evakuáltak.

Szörnyű látni a házakat, lakásokat, ahonnan úgy jöttek el az emberek, hogy csak a legszükségesebbeket hozták el - és később, amikor visszamentek, akkor sem hozhattak el mindent. Így rengeteg könyv, bútor, ruha és játék maradt ott és lett az enyészeté. A leghíresebb a május 1-jére elkészült, de már át nem adott vidámpark, ahol soha nem lehetett gyerekzsivajt hallani.

Forrás: Shutterstock

Az emberek nem értették, miért kell onnan elmenniük. Hiszen eleinte semmi nem látszott. A Nap a tragédia idején ugyanúgy lement, másnap felkelt, a fákon fennmaradtak a levelek, a kutyák ugattak, a gyerekek iskolában voltak, az emberek dolgoztak. Minden maradt békés és hétköznapi, miközben az erőműben azon küzdöttek, hogy a kettes blokk fel ne robbanjon, és nehogy még nagyobb tragédia legyen.

A terület biztonságosan látogatható. Katonák őrzik, szigorú azonosítást követően lehet csak bemenni. A szarkofág egészen közelről megtekinthető. A csoportot vezető elmondja: tanácsos még aznap este, a látogatás után megmosni a hajunkat, a ruhákat kimosni és alaposan megtakarítani a cipőnk talpát. Nem, nem katasztrófaturizmus a csernobili látogatás, a pusztulás csak a katasztrófa következménye. Azért kell elmenni és megnézni, hogy tanuljunk belőle. Ki-ki amennyit csak tud. Szerintem ránk fér!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?