Gyűlölöm magam, amiért féltékeny vagyok a mostohagyerekemre!

Próbálom szeretni, nem gyűlölni. Tisztában vagyok a saját hibámmal: hogy ok nélkül utálok egy tízéves gyereket, akinek az a legfőbb bűne, hogy a férjem volt felesége az anyja.

Mindegy, mennyire mosolygós, mennyire kedves és udvarias, vagy hogy imád engem. Akkor is az ellenséget látom benne. A köteléket, ami összefűzi a férjemet az exnejével.

Én is voltam már korábban házas, csak nekünk nem született gyerekünk, ezért azt hittem, hogy nem fog zavarni, hogy András elvált és van egy hatéves kisfia. De miután összeköltöztünk és egyre többször volt nálunk Bence, egyre inkább előbújt a féltékeny énem.

Pedig soha nem tett semmit, ami miatt rosszul kellene éreznem magam. Akkoriban kimondottan csendes, visszafogott gyerek volt. Nagyon mosolygós és nyugodt a természete. Mindig rajzolt nekem valamit, igyekezett kedveskedni. Minél jobban megkedvelt, számomra annál ellenszenvesebb lett. Talán azért, mert amikor nálunk volt, András főleg vele volt elfoglalva - ami persze logikus, hogy azért van nálunk a fia, hogy az apjával legyen. De én olyankor mégis mellőzve éreztem magam. Holott András nem hagyott teljesen figyelmen kívül.

Néha az járt a fejemben, hogy jön majd egy filmes csavar, és a gyerek kedvéért újra összejön a volt feleségével. Olyanok lesznek, mint egy nagy, boldog család, én meg mehetek a levesbe. Ki nem állhattam, ha Bence szóba hozta az anyját. Azt is utáltam, hogy mikor András vitte-hozta, találkozott vele. Mindegy, hogy a nőnek már másik férje van, akkor is zavart.

Azt hittem, ha összeházasodunk, megnyugszom. Tény és való, valamivel nagyobb biztonságban érzem magam azóta. De még mindig nem az igazi. Onnan tudom, hogy néha szabályosan keresem az okot, hogy valamiért lecseszhessem Bencét. De aztán meglátom a szomorú arcát vagy a könnyeit, és elszégyellem magamat. Megbánom.

Nem vagyok normális, hogy egy gyereken vezetem le a feszültéségemet, a féltékenységemet. Bár ne lennék ilyen! De András nem tudhat róla. Utálja a féltékenységet. Nem oszthatom meg vele a rossz érzéseimet. Mindig is egyedül kellett megküzdenem a démonaimmal.

Forrás: Shutterstock

Sokat segített az, hogy megszületett a kislányunk, Dorka. Úgy éreztem, András figyelme inkább Dorka irányába hajlik. Így azt éreztem: nyertem. Most már egészen enyém a férjem. Persze nem bírtam visszafogni magam, és ezután is sokszor igazságtalan voltam Bencével. Még szigorúbb lettem vele, mert még több okom volt rá, hogy beleköthessek: ne hangoskodjon, mert alszik a húga. Ne rángassa, ne vegye el a játékát. De a legtöbbször még mindig csak a mérgemet töltöttem ki rajta, ami után szemétládának éreztem magam.

Nem vagyok benne biztos, hogy mindez feltűnik Andrásnak. Talán igen, talán nem. Lehet, hogy látja, mert néha szóvá teszi, hogy túl szigorú vagyok, meg lehetnék kedvesebb. Olyankor még rosszabbul érzem magam, mert jogosan jegyzi meg. Más mostoha biztos boldog lenne, hogy ennyire szeretik, mint ahogy Bence szeret engem.

Bár egy ideje azt vettem észre, már nem közeledik felém. Valószínűleg rájött, hogy képtelen áthatolni azon a falon, amivel körbevettem magam, és elzárkóztam előle. Bárcsak képes lennék legyőzni önmagamat, és nem vakon utat engedni a negatív érzéseimnek! Nem akarok gonosz mostoha lenni. De már nem tudom, hogyan lehetnék jó...

Amikor a család csatatérré változik...

Sokan azt gondolják, hogy Mónika története egyedi eset - de a valóságban ez rettenetesen sok családot érint. A helyzet súlyossága önmagáért beszél, ám a valódi probléma az, hogy a féltékenységtől szenvedő személy nem kér segítséget, mert nem meri bevallani az érzéseit - ehelyett inkább a gyereken vezeti le a frusztrációit. A szégyenérzet erősebb benne, mint a megoldásra való igény, ezért inkább lassan, de biztosan tönkreteszi a saját életét - és az érintett gyermekét is. Biztos, hogy nem lehetne ezt másképp kezelni?

Ha ilyen helyzetben vagy, akkor a legjobb, ha felkeresel egy terapeutát, akinek meg tudsz nyílni. A féltékenység mögött valószínűleg komoly önbizalomhiány vagy valami rejtett trauma lapul, ami ilyen módon tört utat magának.

Tudnod kell, hogy ez nem egy megváltoztathatatlan állapot, és nem azt jelenti, hogy eredendően gonosz ember vagy. De azt is tudatosítanod kell magadban, hogy ha nem szállsz szembe a démonjaiddal, és hagyod, hogy elhatalmasodjanak rajtad a félelmeid, akkor egy idő után már senki nem fogja elhinni neked, hogy nem születtél eleve romlottan...

Mónika történetét Balogh Orsolya jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?