Gyereket nem verünk! Mi nem világos ebben?!

Álltak a buszmegállóban, és vártak - mint minden reggel. Minden olyan volt, mint máskor, tűzött a nap, szellő egy szál se, az iskolások egymással trécseltek, a munkába igyekvők elégedetlenkedtek, hogy már megint késik a járat.

A nénik és bácsik általában mosolyogtak a nő cserfes kislányára, ő pedig büszkeségtől dagadó mellkassal szállt fel a buszra. Kivéve ezen a napon. Ugyanis a cserfes kislánynak nyoma sem volt, a helyét átvette egy két és fél éves kis drámakirálynő, aki mindenért sírt, ha kellett, ha nem. "Le akarok ülni! Nem, állni akarok! Nem, oda akarok ülni!"

Így lett a máskor olyan rövid 2 megállóból végeláthatatlannak tűnő kálvária. A kicsi nem nyugodott meg. "Inni kérek! Nem, a kulacsból! Én szeretném kinyitni, nem, te nyisd ki!" - kiabálta, és azzal a lendülettel még jól rá is csapott az anyukája karjára.

Látva, hogy ezen a napon bizony semmi sem jó, az anya ölébe vette a fejhangon üvöltő gyermeket, átölelte és próbálta megnyugtatni. A mögötte ülőkről pedig igyekezett nem tudomást venni, ugyanis a busz egy emberként hördült fel a csattanást követően: "Hú!!! Bezzeg az én időmben nem viselkedtünk így!" "Ha én ilyet csináltam volna, apám rögtön hozta volna a nadrágszíjat!" "Ezek a mai gyerekek, cöcöccccö..." És még sorolhatnám - igen, én vagyok a történetben szereplő anyuka.

Most tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy ki milyen jogon ítélkezik bárki felett, továbbá hogy a saját hibáikat miért nem veszik észre az emberek, ellenben miért szeretnek csámcsogni mások - vélt vagy valós - gyengeségein. Térjünk rá inkább arra, hogy miért éreztem nagyon, NAGYON rosszul magam ebben a szituációban! Nem csak azért, mert sírt a lányom, hiszen erre volt már példa bőven: általában sikerül megnyugtatni, és megy tovább az élet. Hanem azért, mert teljesen olyan érzésem volt, hogy a többi utas szinte elvárja, hogy visszaüssek. Értitek? Azt várták, hogy a melegtől és a kevés alvástól teljesen kimerült gyereket megütöm.

Forrás: Shutterstock

Hát, hiába várták, nem így történt, és a jövőben sem lesz ilyen. Értem, hogy az ő idejükben más volt a módi. Sőt, én sem viselkedhettem így a szüleimmel. Ám akkoriban, 20-30 évvel ezelőtt, sok minden teljesen más volt a gyereknevelést illetően, mint napjainkban (ahogyan ezt Szabó Mariann kolléganőm nagyon szépen összefoglalta egy cikkben). Ezért meg kellene érteni végre, hogy a mai gyerekekkel egészen egyszerűen nem úgy kell foglalkozni, mint ahogyan azt régen velünk tették.

Bevallom, nekem segítségre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, miért viselkedik így a gyermekem bizonyos szituációkban - plusz azt is tudni szerettem volna, hogy én rontok-e el valamit, és ha igen, hogyan javítsak rajta. A szakember pedig megerősített abban, amit gondoltam, és ami mostanság nagyon sok kisgyereknél fennáll: annyi inger éri őket, olyan sok az információ, hogy egyszerűen nem tudják befogadni.

Az én lányom "ráadásul" korához képest fejlettebb érzelmileg, mint a kortársai, de ezt az idegrendszere még nem tudja követni, ami hatalmas feszültséget okoz benne. Ezt képtelen kezelni - még. Mert azon vagyunk, hogy megtanítsuk neki.

Nem, nem fogom veréssel büntetni, hiszen akkor nem azért fogad szót, mert tudja, mi a helyes viselkedés. Hanem azért, mert fél, hogy kikap. Én pedig ezt nem szeretném. A veréssel csak azt tanítanám meg neki, hogy ha nem azt teszi, amit kérek, akkor bántani fogom.

Ha pedig ez még mindig nem lenne elég magyarázat arra, miért nem ütünk meg egy gyereket (de leginkább senkit), akkor érdemes Böjte Csabára hallgatni, aki megmondta a tutit: "Mert még senkit sem vertek jobbá..."

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?