Örökbe fogadott gyerek vagyok, akivel nem közölték az igazságot...

Huszonegy éves vagyok. Két hete volt a születésnapom. Otthon lakom a szüleimmel, akiket imádok. Láttam rengeteg osztálytársam, barátom életében, hogy mit jelent szeretet nélkül felnőni. Láttam sok hazugságot és bántalmazást.

Sajnos kevés olyan ismerősöm van, aki azt mondhatja el magáról, hogy viszonylag boldogan nőtt fel. Én ilyen vagyok. Egyszer valaki azt mondta nekem: "Te előkelő helyen állhattál a sorban, amikor a szerencsés gyerekkort adta ajándékba a Jóisten." És én őszintén válaszolhattam: biztosan az elsők között voltam.

A szüleim szeretik és támogatják egymást. Életfilozófiájuk, hogy tiszteljük egymást annyira, hogy mindig igazat mondunk. Ez az egész életünkön látszik. Például azt sem igazán tudom, hogy mi a veszekedés. Jó, jó, persze tudom, veszekedtek már velem is, és én is a kapcsolataimban, de azt az igazi mérgező, bántó valamit nem ismerem.

Azt hiszem, még abban is nagyon szerencsés vagyok, hogy a szerelmeimet is jól fogadták. A szakításaimban pedig mindig mellettem voltak. Most még azt sem tartom gondnak, hogy épp nincs pasim. Megtanítottak rá, hogy szeressem magam és ezáltal képes legyek megérteni, hogy mi miért történik velem.

A születésnapomra jó nagy felhajtással készültünk. Valahogy a tizennyolcat sem vártam ennyire. Rá voltam kattanva a huszonegyedikre. Arra gondoltam úgy, mint a felnőttség igazi belépőjére. Nagyon vártam erre a napra - ami aztán olyan lett, mintha egy ócska szappanoperát néztem volna. Azzal a gondolattal, hogy hogy a fenébe lehet már ilyen közhelyes forgatókönyvet írni.

Délután megérkezett anyukám tizen éve nem látott, régen a legjobbnak számító barátnője. Jött, mert az élete éppen válságba szaladt, és váratlanul telefonált, sírt, és anya azt mondta neki, hogy jöjjön el hozzánk, majd egy kicsit felvidul az esti bulin. Aludjon nálunk, aztán majd mindent elmesélhet.Márti élt a lehetőséggel, szomorúan, de hálásan, nagy ölelésekkel érkezett. Örültem neki, hogy előkerült a múltból, nem is nagyon tudtam, hogy miért is szakadt meg a kapcsolata a szüleimmel.

Miközben az estére készülődtünk, ő csak mesélt és mesélt. Mi pedig igyekeztünk kizökkenteni. Jöttek a rokonaink, a családi barátok, az én barátaim. Jót nevettünk, hogy épp huszonegyen lettünk, amire apukám azt mondta: "Látod, Márti, milyen jó, hogy egyszer csak idecsöppentél? Meghoztad a szerencsénket." Mindenki jól érezte magát. Éjjel kettő körül ment el az utolsó vendég, én mint ünnepelt, felmentést kaptam a pakolás alól. Anya és Márti viszont nekiálltak a rendrakásnak - meg a beszélgetésnek, a történet felgöngyölítésének, ami miatt vendégünk igazából nálunk volt.

Forrás: Shutterstock

Az én szappanoperám írójának talán épp itt lett elege ebből a nagy idillből - mert a leggagyibb forgatókönyvnek megfelelően még kimentem egy pohár vízért a konyhába. Így az előszobában meghallottam, hogy Márti megkérdezte anyukámat, jól gondolja-e, hogy nem mondták meg nekem, hogy nem a vér szerinti gyerekük vagyok. És hogy szerinte jogom van tudni, hogy örökbe fogadtak. Még hallottam, amikor anyukám azt suttogta: "Az isten szerelmére, hallgass kérlek! Nehogy meghallja, nem bírnám ki, ha megtudná, és emiatt itt hagyna minket."

Nem vettek észre. Azt hiszem, megbénultam, meghaltam, megsemmisültem. Annyi erőm volt, hogy visszalopakodtam a szobámba, és bekucorodtam a sarokba, ami gyerekkoromban a varázs vigaszhelyem volt, ha volt valami bánatom. Anyukám nevezte ki vigasz saroknak, ahol mindig történt valami varázslat, és pillanatok alatt már nevettünk is. Istenem, az anyukám! Aki ezek szerint egész életében hazudott nekem. Emlékszem, amikor tízéves koromban elmeséltettem vele, hogy hogyan születtem, milyen részletesen beszélt róla. Hogy tehette ezt velem?

Két hete volt a születésnapom. Sikerült a vágyam, tényleg felnőtt lettem. Egy elveszett felnőtt, akinek már semmi bizonyossága nincs az életben. Nem mondtam meg nekik, hogy tudom, nem vagyok a gyerekük.

Őket szeretem a legjobban a világon, és talán soha nem gyűlöltem még senkit, de most őket igen. Két hete azt játszom, hogy szerelmi bánatom van, ezért nem lehet velem beszélni. Ami persze nem hihető, hiszen tudtak volna az előzményekről, ha így lenne - de valami miatt nem kérdőjelezik meg, amit mondok. Fogalmam sincs, mit csináljak.

Ha mással történt volna ugyanez, nagy hangom mondanám neki, hogy az a fontos, ki nevelt fel, nem pedig az, hogy kitől származol. Akkor tudnám, hogy annak a másik embernek kit kellene az anyjának és apjának tartania. De én én vagyok. Huszonegy éves felnőtt nő. Akit végig hazugságban szerettek. Szerettek?

Zsófi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?