Munkahelyi őrület: Nem vagyok ló, hogy versenyeztessenek!

Vezetőváltás volt náluk, és az új főnökének az a mániája, hogy versenyezteti a kollégákat egymással. Mindenben, és nagyon komolyan. Folyamatosan egymáshoz méri a beosztottak teljesítményét, és ez nagyon rossz hatással van a munkatársak kapcsolatára, ugyanis állandósult köztük a versengés - a szó nem jó értelmében. A főnök ugyanis állandóan arra hivatkozik, ki mit csinál jobban/másképp az adott kollégához képest. Ez azt az érzést kelti sok emberben - az ismerősömben is -, hogy ő nem olyan jó, mint a többiek.

Korábban ez a csapat egy jól együttműködő, ütőképes, proaktív, hatékony kis team volt, éppen azért, mert jól kiegészítették egymást, de mára állandósultak a viták, feszültségek közöttük.

Az ismerősöm azon gondolkodik, hogy mit tegyen: hagyja ott mindazt, amit felépített, a jó fizetését, az ismerős közeget, a karrierjét - vagy maradjon, és áldozza fel a nyugalmát? Hiszen már minden nap gyomorgörccsel megy be dolgozni...

Nem tudok neki mit tanácsolni. Egyrészt, mert nyilván csak az ő nézőpontját ismerem, másrészt pedig ezt a döntést csak ő hozhatja meg, hiszen az ő életére van hatással. Viszont az esete kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon jó lehet-e bármilyen formában versenyhelyzetet teremteni a munkahelyen.

Ha pedig igen, akkor mikor és hogyan?

Alapvetően annak a híve vagyok, hogy mindenki egyedi, mindenki másban jó, és ez így van jól. Persze óhatatlanul előfordulnak összehasonlítások: mindig van egy norma, egy szint, amit hozni kell. Ha többen dolgoznak hasonló pozícióban, akkor könnyedén látható egy vezető számára, hogy ki hogyan teljesít.

A csapatmunka lényege éppen az, hogy a tagok együttműködjenek egymással, segítsék egymást. Ráadásul nagyon fontos, hogy az ember valamennyire jól és otthonosan érezze magát abban a közegben, ahol eltölti a napja nagy részét.

Ha valaki egész nap azt érzi, hogy le kell nyomni a kollégát, biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá jó hatással hosszú távon. Rövid távon talán igen. Ilyenkor a többség próbálja kihozni magából a legtöbbet - még az esetleg kissé elkényelmesedett munkaerő is összeszedi magát, és többet teljesít. Főleg, ha a célt, a normát nem lehetetlen elérni, de nem is túl könnyű. Mozgósítania kell ugyan az erőforrásait, de nem akarnak lehetetlent tőle. Nem rázza ki a kisujjából az eredményt, de nem is kell belehalni.

Ám ha sokáig tart a verseny, azzal többet veszíthetünk, mint nyerhetünk. Sőt, akkor is, ha folyamatosan túl magasra teszik a mércét. Ez ugyanis nagyon romboló tud lenni az önértékelésre. Pedig lehet, hogy a nem olyan jól teljesítő illető valami másban sokkal jobb a többieknél. Ha ezt nem veszik figyelembe (netán már ő maga sem látja), az egy idő után könnyen kiégéshez, apátiához vezethet. Ez pedig senkinek nem jó: rossz a csapatnak, hiszen elveszítenek egy értékes munkatársat. Rossz a vezetőnek, és persze a történtek elszenvedőjének is.

Versenyeztetés helyett tehát érdemes inkább arra koncentrálni, hogy ki miben kiemelkedő, és - ha egy mód van rá - egyénileg megítélni mindenkit: saját magához, a múltbeli teljesítményéhez és a képességeihez mérni a fejlődését.

Nyitókép: Shutterstock