Nem akartam elfogadni, hogy drogot csempésztek az italomba...

Büszkén, dagadó mellel sétáltam ki a Budai Várból, hogy leszólítsam az egyik taxit - de séta közben egyre durvább jelzéseket adott a testem. Először megváltozott a környezetészlelésem: másképp érzékeltem a hangokat, a hőmérsékletet, a távolságokat.

Ezután lassacskán remegni kezdtek a lábaim, a végtagjaim sorra kocsonyássá váltak - majd iszonyatos szédülés kerített hatalmába. Fogalmam sem volt, mi történik velem, csak egy cél lebegett a szemem előtt: mielőtt elájulok, el kell mondanom valakinek, hogy bajban vagyok. A legközelebbi taxi lehúzott ablakán behajoltam, benyögtem az akkori lakcímem, majd onnantól kezdve teljes képszakadás következett.

A galériáról lemászva a telefonomra pillantottam, ahol egy üzenet várt a legjobb barátomtól: "Hívj fel, ha felébredtél." És mellékelt egy fotót, amelyen magzatpózban fekszem a bejárati ajtó előtti lábtörlőn. Nagyon megijedtem.

Egyből tárcsázni kezdtem, majd a barátom felvilágosított a történtekről: a taxis az eszméletlen állapotom ellenére hazavitt, majd kilökött a ház előtt az utcán. Egy darabig ott feküdtem, majd egy arra sétáló fiatal pár megtalált. A telefonomról hívogatni kezdték az utoljára hívott embereket, így kerültek el a legjobb barátomhoz, aki azonnal taxiba pattant, hogy a segítségemre siessen.

A helyszínre érkező barátomat szintén nem ismertem fel, úgy kellett erőnek erejével betuszkolni a társasház kapuján, mert minden izmommal megfeszülve küzdöttem ellene. Végül óriási kiabálások és veszekedések árán sikerült megfürdetnie, pizsamát erőszakolnia rám és ágyba dugnia.

Azt reméltem, hogy a történetet hallgatva majd beugrik néhány emlékkép, de semmi. 8-10 órányi sötétség lakott csupán a fejemben - és a kérdés: vajon mi történt velem addig, amíg nem talált rám a pár? Egyáltalán mennyi ideig feküdtem ott? Sok gondolat cikázott a fejemben, de az egyre erősödő hányinger miatt nem tudtam rájuk figyelni - na, meg amiatt sem, mert készülni kellett a munkába.

Erőt vettem magamon, megmosakodtam, felöltöztem és bementem a munkahelyemre. Azt reméltem, hogy ha úgy döntök, hogy nem leszek tovább rosszul, akkor a tünetek is alábbhagynak. De sajnos nem így alakult. A munkahelyemen utolért a rosszullét, és nem is tudtam kijönni a mosdóból hosszú órákon át. Mentőt kellett hívni, majd kórházba vittek, és infúzióra kötöttek. Ott vált egyértelművé, hogy valószínűleg drogot csempésztek az italomba, hiszen a bevitt alkohol mennyisége egyáltalán nem indokolta az állapotomat.

Miért meséltem ezt most el?

Azért, mert csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem erőszakoltak meg, nem raboltak ki - ja, de, mert az a húszezres eltűnt a pénztárcámból, amivel akkor még rendelkeztem, mikor beszálltam a taxiba. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy sokkal nagyobb bajba is kerülhettem volna, annak ellenére, hogy nem ittam össze mindenféle piát, és nem éltem kábítószerrel. Egyetlen hibát vétettem: nem kísértem végig a poharam útját, így nem láttam, hogy ki, mikor, és mit rakott bele.

Belegondolva abba, hogy amint feloldódnak a korlátozások, el fogják lepni a szórakozóhelyeket, pubokat, teraszos helyeket a kikapcsolódásra éhes emberek, nagy eséllyel növekedni fog a hozzám hasonló, szerencsétlenül járt nők száma is - pedig hangsúlyozom, én még mindig szerencsés vagyok a megerőszakolt sorstársaimhoz képest. Szeretném, ha mindnyájan észben tartanánk ezt a történetet, és tudatosabban mennénk majd szórakozni, amikor újból lesz rá lehetőség.

Hogyan vigyázz magadra?

Lehetőség szerint amikor italt rendelsz, ne hagyd magára a pultost, várd meg, amíg elkészül, és vidd ki saját magadnak a poharad. Potenciális veszélyforrás, ha csak leülsz kint, és várod, hogy kivigyék az asztalodhoz. Nem azért, mert minden pultos egy rád leselkedő, gonosz idegen, hanem azért, mert nem feltétlen van arra kapacitása, hogy minden poharat figyeljen, amit csak felpakol a tálcájára. Elég, ha csak egy pillanatra hátat fordít a vendégtérnek (ami nem ritka jelenség), és máris megtörténhet a baj. A XXI. század sokkal nagyobb óvatosságot követel meg az embertől, és ez akkor is így van, ha nekünk nem tetszik. Nekem sem tetszett, de sosem fogom elfelejteni az érzést, amikor azon tűnődtem: vajon megerőszakolt-e bárki abban a 8-10 órában, amíg nem voltam magamnál, vagy sem?

Nyitókép: Shutterstock