A szomszéd nő, akit minden nap vernek, és én, aki nem merek segíteni

Egyedül, lélegzet-visszafojtva állok a lakásomon belül, a bejárati ajtónál. A szívem a torkomban dobog, mintha valami bűncselekményt követnék el. Észrevétlenül - már amennyire ez lehetséges - ellenőrzöm, hogy biztosan bezártam-e az ajtót.

Szerencsére minden rendben - állapítom meg magamban. És abban a pillanatban, amikor épp némi nyugalom árasztaná el a testem, újra hallom az erősödő hangokat a lépcsőházból. És mint már oly sokszor, most is elönt a tétova félelem.

A nő változatlanul a saját lakásából kiabál, mindössze 4 lépésnyire az én ajtómtól. Az alantas, trágár üvöltést csak a férfi és a 3 év körüli lakásban zokogó kislány hangja töri meg. Segíteni szeretnék, de egy bennem viaskodó valami megálljt parancsol. Nem merem kinyitni az ajtót, és nem merek beleavatkozni a közeli, 12-es lakásban zengő veszekedésbe. Kicsi vagyok. Gyenge vagyok. Nő vagyok. Most leginkább csak gyáva vagyok - hozom meg végül a saját ítéletemet.

Vajon más nő is ugyanezt csinálja? - fut át az agyamon. Vajon a házban lakó férfiak már talpig felfegyverkezve állnak a saját lakásuk ajtaja előtt, és hamarosan együttes csatakiáltással kirohannak? Vagy senki sincs itthon? Vagy már mindenki alszik, és csak én ébredek fel a rendszeres veszekedésre? Senkit nem érdekel, mi történik a szomszédban? Senkit nem érdekel, mi történik Grétivel? Igyekszem nem gondolkodni, csak tovább hallgatózom. Várom a nem létező csodát, várom, hogy beálljon a békés csend, és szép lassan elnyomja a bűntudatomat.

Forrás: Shutterstock

Nem ismerem őket, alig pár hónapja laknak mellettem. A nő sosem tűnt százasnak, mondjuk, ez igaz a férfira is. A nő szájának úgy általánosságban jót tenne némi szappan, a férfi halkabb és általában "kulturáltabban üvölt" - cserébe a kezét emelgeti... A húszas éveik végén lehetnek. A nő 160 cm körüli, vékony, törékeny testalkatú, mint amilyen én is vagyok. A férfi hatalmas monstrum, a mellkasáig, ha érhetek. Ezeket átgondolva egyúttal az esélyeim is latolgatom... Hisz a férfi már többször megütötte a nőt - mondjuk, a nő sem volt rest viszonozni ezt a tettlegességet. Ez mind nem titok, ezeket mind hallottuk, ezeket mind közhírré tették.

És nekik van egy gyerekük - hasít belém az újabb megállapítás. Egy gyönyörű, kék szemű, szőke hajú kislány. A józan ész számára érthetetlen módon általában mindenkivel csicsergő Gréti. Egy kislány, aki nem tehet semmiről, aki ehhez a verbális erőszakhoz már 3 évesen hozzászokott.

A távolodó férfi hang - válaszul a női ocsmányságokra - újra közeledik. Tudom, hogy most megint megtörténik, ami már oly sokszor - a gyomrom egy csomóban, a kezem a kulcson. Egyre közelebb vannak hozzám, talán 2 lépésre lehetnek az ajtómtól. Egyre hangosabbak. Gyűjtöm az erőt, gyűjtöm a bátorságot.

Hisz nem hagyhatom, hogy újra és újra ez történjen. Grétire gondolok. Hallom, ahogy ő is kiabál, ragaszkodik az anyjához. Hallom az ütést, hallom az ezt kísérő ordibálást. Most végre cselekednem kell! Nem szabad félnem, ki kell lépnem ezen az ajtón - az agyam győzködi a testem, de az nem reagál. Újabb szótlan, tétova percek következnek. Törölgetem a könnyeimet, és közben felkészülök a legrosszabbra.

A kulcsot elfordítom, a kilincset lenyomom. Kinyitom az ajtót, de abban a pillanatban becsapódik egy másik. Egy gyerekét csitító anya szavait hallani mögüle. A lépcsőn pedig lefelé siető lépések hangjai.
Óvatosan körülnézek. Sehol senki. Elmúlt, vége. Újra bezárkózom a lakásomba, a biztonságot adó falak közé. Nincs mentségem, ma is elkéstem. Ma sem tettem semmit, csak ismét tűrtem és hallgattam. Mert semmivel nem vagyok különb, mint a többi lakó...

Gabi történetét B. Barbi jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?