A vesédet adtad nekem, mégsem akarom tudni, ki vagy!

Mindössze nyolc éves voltam, mikor összeestem az iskolában testnevelés órán. Senki nem gondolta volna, hogy komoly bajom van. Azt hittük, hogy leesett a vércukorszintem.

Ám mikor alaposabban kivizsgáltak, az orvos azt mondta anyámnak, hogy krónikus veseelégtelenségem van. Valószínűleg már így születtem. Akkoriban még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy ezt megállapítsák. Amikor ötven évvel ezelőtt, nyolc éves koromban megtudtuk, hogy veseelégtelenségem van, a hír mindannyiunkat mellbe vágott. Fogalmam sem volt, mi vár rám. Csak az tűnt fel, hogy fáradt vagyok és gyenge, nehezemre esik bármire is figyelni, nincs étvágyam, rosszul alszom, és gyakran vagyok lázas. Egy kevés mozgás után is úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek.

Eközben az élet szép lassan kezdett elmenni mellettem. Amíg a többiek iskolába jártak, a barátaikkal lógtak, én egy padról néztem, ahogy jót szórakoznak, vagy az orvoshoz jártam. Eltiltottak a komolyabb testmozgástól és diétára fogtak. Vicces, hogy azt hittem, ez a legrosszabb, ami velem történhet. Nemsokára kiderült, hogy ennél van sokkal rosszabb...

Az egyik vesém feladta a szolgálatot, és el kellett távolítani. Akkor éreztem először, hogy véget ért az addigi életem. Már soha többé, semmi nem lesz olyan, mint régen. A családomból senki nem volt jó donornak. Idővel dialízisre kellett járnom, mivel a másik vesém sem működött rendesen. Eltávolodtam a barátaimtól, a családom viszont megkülönböztetett figyelemmel viseltetett irántam. 

A szüleim katolikusok, ahogy én is. Rengeteget imádkoztunk azért, hogy felépüljek. Hittem abban, hogy Isten csodát tesz, meggyógyít.  

Az évek csak teltek, és középiskolás koromig semmi sem változott, míg egy szép napon telefonáltak, hogy van számomra donor. Nagy volt az öröm és a boldogság, annak ellenére, hogy tudtam, megint szenvedés vár rám - de talán utoljára. Már nem tűnt olyan messzinek a boldog és normális élet. Ám az öröm csupán fél évig tartott. Sehogy sem akarta befogadni a testem a vesét, ezért el kellett távolítani. Ez újabb csapásként ért bennünket. Azon tanakodtam, mit vétettem. Rossz gyerek voltam? Ártottam valakinek, ezért sújt ezzel az ég?

Forrás: Shutterstock

Hosszú éveken át újra csak a dialízis volt az egyetlen megoldás. Nagy nehezen elvégeztem az iskolát amellett, hogy két-három naponta jött értem a betegszállító, és bevitt a varsói kórházba kezelésre. Négy órát töltöttem ott fekve, kétségek között hánykolódva. Nem jött álom a szememre, nem kötött le semmi. Mégis úgy voltam vele, hogy a családom élete miattam borult fel, így az a legkevesebb, hogy csendben, türelmesen viselem a kezeléseket.

Amíg a többiek dolgozni kezdtek és párt találtak maguknak, rám nem várt semmi. Miután a szüleim meghaltak, én vettem át teljesen a háztartást. A mai napig én mosok, főzök, takarítok a három szintes házban. Három testvéremmel és a családjukkal élek együtt. Ha már nekem nem lett saját családom, legalább ők itt vannak nekem.

Ötvenegy éves voltam, amikor egy éjszaka hívtak a kórházból: megint van donor, azonnal menjek be. Egy percig sem gondolkodtam a lehetőségen. Nagy volt a felfordulás, a sógorom vitt be szélsebesen a kórházba, ahol azonnal a műtőbe vittek.

A beavatkozás után megkérdezték, szeretném-e tudni, ki volt a donor. Azt feleltem, hogy nem.  

Nem akarom tudni, ki az az elhunyt és egyben drága lélek, akinek a halála az én életemet jelentette. Nem azért, mert nem vagyok neki hálás. Hogyne lennék az? Hiszen egy szebb és jobb élet lehetőségét adta nekem. De ez a szerv nem az enyém, és nem vagyok biztos abban, hogy jót tenne, ha megmondják, milyen férfié, nőé - vagy éppen fiúé, lányé - az a vese, ami most bennem dolgozik. Félek, hogy ha tudnám, akaratlanul is elutasítanám, pedig neki már úgysem adhatom vissza.

Hét éve, hogy megműtöttek, és azóta végre az én életem is normális. Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne foglaltam volna imába azt az arctalan, névtelen személyt, aki a megmentőm, akinek a második esélyemet köszönhetem. Egyben biztos vagyok: ha meghalok, az egészséges szerveimet azoknak az élőknek fogom adni, akik ugyanúgy reménykedve várnak és kapaszkodnak az életbe, ahogyan régen én is tettem.

Patrycja történetét Balogh Orsolya jegyezte le.

Fotó: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?