Harc, amit a fiunkért, a fiunkkal és a droggal folytatunk.

Tegnap este óta ülök a fiam mellett. Őrzöm az álmát. Amikor kicsi volt, nagyon szerette, ha ezt mondtam neki. Úgy képzelte, nemcsak anya, hanem álommanó is vagyok, és ezen nagyokat kuncogott. "Meddigőjiztedazálmom?" - kérdezte egy szuszra, amikor felébredt.

Emlékszem, hányszor néztünk össze boldogan és büszkén az apjával. Ő volt a mindenünk. Aztán egyszer csak vége lett mindennek. A mai napig a legnagyobb és legfájdalmasabb kérdés, miért nem láttam, hogy baj van. Egy éjszaka nagyon későn jött haza. Nem tudtam aludni, gondoltam, megvárom a nappaliban. Tudom, hogy egy tizenhat évesnek már nincs álommanója, de aggódtam, hol maradt. Teljes mértékben bíztam benne, de mégis, egy anya aggódik, amíg világ a világ.

Belépett. Szinte teljesen sötét volt. Csendesen szóltam hozzá, nem akartam megijeszteni. Megkérdeztem, milyen volt a koncert, amire a barátaival ment. Nem válaszolt, furcsán, tétován mozgott. Felkapcsoltam a villanyt. "Kisfiam, ugye nem vagy részeg?" - jajdultam fel, inkább csak magamban. Amikor a furcsa, üveges szemét megláttam, és azt a rettenetes, torz vigyort a tökéletes arcán, azt hittem, elájulok. Drogos arcot még nem láttam, de részeget igen, ezért tudtam, hogy ez a tekintet nem az alkoholé.

Innentől kezdődött az új időszámításunk. Tíz év a pokolban. Kiderült, hogy nem először nyúlt droghoz. Hogy az elmúlt pár hónapban új haverokra tett szert, akik bevezették egy más világba. Ezt a kifejezést használta, amikor reggel kérdőre vontuk. Azt mondta, ne csináljunk már ekkora ügyet belőle, a legtöbb ismerősünk gyereke titokban drogozik.

"Kortünet. Tudjátok, a mi generációnk csak úgy lebeg, kapaszkodók nélkül, megvan mindenünk, közben nincs semmink. Muszáj kitölteni az űrt. Na, büszkék vagytok rám, eléggé pontosan és okosan fogalmaztam?" Ezt valahogy olyan gúnnyal kérdezte, hogy az apja megütötte. Tudom, hogy a tehetetlenség, talán a megérzés - hogy most megy tönkre az életünk - emelte fel a kezét, hiszen soha azelőtt nem bántotta. Mégis évekig a fejéhez vágtam, hogy azzal a pofonnal kezdődött, hogy ő hajszolta bele ebbe. Persze rettenetesen igazságtalan voltam, iszonyatosan féltem, és szépen, lassan fel is emésztődtünk ebben a harcban.

A harcban, amit a fiunkért, a fiunkkal, a droggal folytattunk. Ami elvette a nappalainkat, az éjszakáinkat, a józan eszünket. Könyörögtünk neki, veszekedtünk vele. Cipeltük orvostól orvosig. Elzártunk minden lehetőséget, hogy pénzhez jusson. Elviseltük, hogy eladogat dolgokat a házból, aztán nem bírtuk, és kizártuk. Megértettük, hogy szüksége van ránk, ezért megtettünk érte mindent - de én megbetegedtem, és azt hittük, meghalok.

Forrás: Shutterstock

Ezért az apja azt mondta, neki én vagyok a fontosabb, nem érdekli többet a fia, elköltözünk, hogy ne találjon meg minket. Ekkor már 21 éves volt. Azóta a rettenetes első éjszaka óta úgy zuhant a sötétségbe, úgy merült el egyre mélyebbre, hogy teljesen elérhetetlen lett a számunkra.

Könyörögtem Istennek, hogy adja vissza a gyerekem. Imádkoztam, hogy megértsem, miért történik ez velünk. Kerestem az okokat, próbáltam visszagondolni a születésétől minden pillanatunkra, hogy hol hibáztunk, mit tettünk vele, ami miatt drogra cserélte az életét. Persze, hogy megbetegedtem. De azt akkor sem engedhettem, hogy elköltözzünk, hogy elbújjunk előle, hogy ne érjen el minket, ha segítségre van szüksége.

Minden alkalommal, amikor megjelent és fogadkozott, hogy most tiszta és az is marad, hittem neki. Amikor pár nap múlva újra eltűnt, és újra kirabolt minket, megintcsak összetörtem. Már ez a szó, hogy kirabolt, önmagában is úgy fáj, mint egy halálos döfés. Minden orvos, minden pszichiáter, vagy épp alternatív gyógyász mást mondott. Volt, aki a gyerekkorban kutatta volna az okokat. Más azt mondta, nem mi okoztuk, nem vagyunk hibásak.

Egyik azt próbálta elfogadtatni, hogy bármit is csinál, mellette kell lennünk, de hallottuk épp ennek az ellenkezőjét is. Hogy már mindent megtettünk, engedjük el, lesz, ami lesz, a saját életünket kell óvnunk. De hol a saját életem és az övé között a határ? Erre nem kaptam választ senkitől.

Egy éjszaka jött egy telefon egy kórházból, azt hiszem, sok éve számítottunk erre. Túladagolás. Megmentették. Három hónapja itthon van velünk, túl a sokadik drogrehabilitációs programon. Lassan újra beszélgetünk. Talán már újra látom őt. A fiút, akit megszültem. Most valahogy újra elhiszem, hogy túlvagyunk a poklon. Mindenesetre őrzöm az álmát. Addig, amíg lehet.

Olga történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?