Ketten maradtunk anyámmal - csak a bánat és a félelem ölelt át minket...

A sugárka szomorúan gondolt vissza a távoli nyárra; hol van már a víztükrön megcsillanó hamvas napsugár, a gyerekpocakokat csiklandozó, gyümölcsöt érlelő, ereje teljében lévő napsütés, a soha véget nem érő, saját fényében fürdőző verőfény? S ahogy jött, mint egy kósza látomás, szertefoszlott az alkonyatban.

A képen vidámkodó társaság egyik nő tagja lépett be a szobába. Ziláltnak tűnt, nyomasztó gondolatok csapongtak a fejében. Bánta a múltat és féltette a jövőt. Leült a tükör elé. Szívesen elcsípte volna a tükörben tovatűnő napsugarat, fakó arcának jól esett volna az éltető napfény.

Levette nedves hajáról a törülközőt. Az egykor dús hajkorona emlékét már csak a kép őrizte. Kócos-borzas haját tépte-cibálta a fésű. Dühösen hajította félre, és zihálva dőlt hátra. Minden porcikájában érezte a sejtekig hatoló feszültséget. Csigolyái görcsösen fúródtak a szék támlájába, súlyos sóhajok hagyták el összeszűkült tüdejét. Tekintetével végigpásztázta a szobát, figyelme megakadt a falon lógó képen; önfeledtnek és boldognak látta egykori önmagát, fiatalnak és kisimultnak. Farkasszemet nézett a fesztelenül és pimaszul rá nevető lánnyal. Mérgesen felpattant, majd leemelte a fotót a falról. A kép helyén szürke folt éktelenkedett.

Maga elé húzta a tükröt, s ekkor vette észre, hogy az apró kéznyomokkal elhomályosított tükröt valaki megfordította. A felnagyított valóság látványa lesújtó volt.

Az arcát csúfító torz nyomok a félelem, aggodalom, szorongás, kudarcok és csalódások leképeződései voltak. Keserű életesemények emlékképei peregtek lelki szemei diavetítőjén. Bénultan bámult maga elé, kezeit erőtlenül az ölébe ejtette, és érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel.

Az édesapja járt az eszében, aki hosszú és megfeszített küzdelem után feladni kényszerült az életéért vívott reménytelen harcot. 41 éves volt... Ketten maradtak az édesanyjával. A bánat, a kilátástalanság, a nélkülözés, a mások számára egyszerűnek tűnő hétköznapi gondok megoldása a mindennapjaik része lett. Egy tisztességesen felépített, valaha szebb napokat remélt, de idejekorán kettétört élet apró cserepein egyensúlyoztak.

A megpróbáltatások örökre megpecsételték az édesanyja egész lényét. Elmúlt a világhoz való derűs hozzáállása, optimizmusa, a végtelenségig küzdő, a lehetetlent nem ismerő elszántsága és kitartása. Anyagilag és lelkileg megtörten próbált talpon maradni, sokszor elkeseredve, de soha fel nem adva.
Fásult tükörképében az édesanyja vonásait látta viszont. Eszébe jutott az a petyhüdt, ráncokkal teli, beesett arc, az őszülő haj, a kézfejét borító papírvékony bőr kékes erezete, a fogyástól megereszkedett bőre. Az anyjához hasonló hanyag testtartása, szürkülő fogai.

Hányszor méltatta igazságtalan megjegyzésekkel az édesanyja és más idősebb nők külsejét. Hányszor tette fel meggondolatlanul a kérdést, vajon miért torzulnak el a nők? Hányszor jelentette ki flegmán, hogy ez vele nem történhet meg! Soha nem akart megöregedni és megcsúnyulni, de akkor ott, a tükör előtt egyszeriben minden kikristályosodott.

Megtörölte az arcát, lassan felállt. A padlóra tett képet visszaakasztotta a falra. Nem akarta látni a falon azt a szürke foltot. Megértette, hogy a külsőnk változása nem feltétlen akarat vagy nem akarat kérdése, hanem az élet által ránk mért csapások maradványai, amiket nem mi választunk, csak cipelünk magunkkal. Aztán pedig arra is rájött: aki a fájdalom nyomait viseli a testén, az valószínűleg még nagyobb sérelmeket cipel a lelkében. Sosem szabad ítélkezni, amíg nem látunk be a kulisszák mögé.

Horváth Teodóra

Nyitókép: Shutterstock