Szabad-e mulatni a Kárpátok alatt, miközben a szomszédban dúl a háború?

Felmerül a kérdés, hogy érezhetjük-e jól magunkat, miközben mások életük drámájában játszanak főszerepet.

Most mondhatnám, hogy nem, vagy akár azt is, hogy igen, és ezzel a kérdés részemről le is lenne zárva, de tényleg ilyen egyszerű lenne? Pro és kontra érvelhetnék, ahogy azt röviden meg is tettem pár mondattal ezelőtt, de attól tartok, ha kifejteném az egyik és másik oldali véleményemet sem jutnánk sokkal előbbre, a kérdés ugyanis észérvekre alapozva nem megválaszolható. Bár tény, hogy a józan észnek is van szerepe benne. Ellentmondásos? Az, mint minden kérdés, melynek megfejtésénél nem a logika játsza a főszerepet.

Érzések, érzelmek vívnak háborút a békében élő emberben, szeretné jól érezni magát, de közben gyötri a lelkiismerete: „neki rossz, nekem jó, de ez lehetne fordítva is". Lehetne, de nem ez a helyzet. És ahogy egy beteg gyermek egészséges testvére küzd a lelkiismeret-furdalással, amiért az ő élete teljes, úgy szenvedünk mi is, amiért időnként a zokogás helyett a nevetést választjuk.

Az empatikus ember átérzi embertársai problémáit, érzéseit, helyzetét, de a túlzott empátia átbillenti a mérleg nyelvét, és ahelyett, hogy együttéreznénk a másikkal, inkább át akarjuk venni a terhét, amibe végül beleroppanunk. A túlzott empátia mélyre húz. Akkor most ne legyek együttérző? - kérdezed, és gyorsan válaszolok is: dehogynem! Az egyetlen értékelhető emberi hozzáállás, ha osztozol embertársad fájdalmában, és megpróbálod megkönnyíteni a helyzetét, vagy annak elviselését, a magad módján.

Ismertem egy lányt, aki pszichológus szeretett volna lenni, mert szerette meghallgatni az embereket, bárkivel képes volt együttérezni, szeretett segíteni másoknak, így azt gondolta, ez az ő útja. Aztán az egyik tanára rávilágított, hogy egy pszichológusnak nem az a dolga, hogy átvegye a másik ember fájdalmát. Azzal nem múlik el a páciens bánata, ha a terapeuta éjjel-nappal azon agyal, hogyan segíthetne, ha ő maga sem alszik napokon, heteken át, mert nem tud leállni az agya, folyton keresi a módját, hogyan vehetné el a másik terhét, hogy ő cipelje tovább, míg a végén a súly őt nyomja agyon.

Aztán még valami eszembe jutott: ha engem ér valamilyen tragédia - és kit ne ért volna már életében -, én mit várok? Pár biztató szót (se), vagy azt, hogy körülöttem boldog-boldogtalan zuhanjon össze, kerüljön lelkileg legalább olyan mélyre, ahol én vagyok? Jobban érezném magam akkor, ha az utcán mindenki depressziósan közlekedne, mert nekem bánatom van? Mindenki zokogjon, senki ne mosolyogjon, ne vigasztaljon meg, inkább fetrengjünk együtt a szakadék mélyén?

Én ezt sosem vártam senkitől, még akkor sem, amikor azt éreztem, hogy nincs a gödörnek alja, csak zuhanok, egyre mélyebbre. Tudom, engem még nem kergetett el otthonról a háború... Nagyon remélem, hogy nem is fog, viszont mindenkinek megvan a maga tragédiája. És akármi is az, akármilyen mély szakadékba zuhan éppen, nem ránthatja magával a többieket, és nemcsak azért, mert attól senkinek nem lesz jobb, hanem azért sem, mert ha mindenki magába roskad, ki fog segíteni?

Visszatérve a gyerekekre: a pandémia éveiben épp eleget szenvedtek, mert bár megértették, mi a gond és mi a cél, mik a járvány és a felelőtlen viselkedés következményei, és ezért betartották a szabályokat, a kis lelkük bizony sérült. Hosszú ideig nem találkozhattak sem egymással, sem az életükben sokszor komoly szerepet betöltő pedagógusaikkal. Nem volt lehetőségük nagyobb családi eseményeken részt venni, nem volt nagymama, nagypapa karácsonykor. A normális gyerekkor rengeteg eseményét nem tudták megélni, miközben szorongtak a Covidtól.

Most pedig szoronganak a háborútól, adományokat gyűjtenek egyéni és suli szinten is, híreket olvasnak és híradót néznek, mást se hallanak az iskolában és otthon, csak, hogy nagy a baj. Ezek mellett miért vennénk el tőlük a felhőtlen szórakozás, önmaguk ünneplésének lehetőségét is! Miért kéne elvennünk tőlük az örömöt?

De nemcsak nekik, hanem mindenki másnak joga van megélni, hogy "megint egy évvel öregebb lett és bölcsebb is talán...", minden párnak joga van megünnepelni, a holtomiglan-holtodiglan döntését, senkinek nem kell megtagadnia önmagától a vidámság, boldogság érzését, a mosolyt és nevetést, mert az örömnek ott is helye van, ahol a bánat jelenléte állandó. Hiszen se segíteni, se biztatni, se reményt adni nem tud az olyan ember, aki önként, ellenállás nélkül süllyed el más mocsarában.

Nyitókép: AFP