Ödönkének nincs anyukája... - egy kórházban töltött hétvége margójára

Emlékszem, péntek délután volt, egy meleg nyári nap, ám ahelyett, hogy a délutáni sétához készülődtem volna a kisfiammal, lázat mértem. Az értéket látva azonnal hívtam a gyerekorvost, majd már rohantam is hozzá, hogy megvizsgálja a kisbabámat. Mivel jött a hétvége, így azonnal az illetékes kórházba irányított minket egy laborvizsgálatra.

Ahol a legrosszabb rémálmom vált valóra: bent kellett maradnunk megfigyelésre.

Mint később kiderült, ha mindez hétköznap történik, megúsztuk volna bejárósként, ám így felvettek minket a csecsemőosztályra és még örülhettem is, hogy „minket", mert én is bent maradhattam.
A nővérek betereltek egy üvegfalú kórterembe, ahol egy rácsos ágy és egy kihúzható fotelágy vesztegelt. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert éppen alig volt beteg, így birtokba vehettük az egész – egyébként két felnőtt és két gyerek fogadására berendezett – szobát. Amikor a férjem megjött, én hazaszaladtam és összepakoltam a bentléthez szükséges dolgokat: pizsamát, váltás ruhát, pipereszereket, pelenkát, majd robogtam vissza a kórházba.

Mivel minden szoba fala deréktól felfelé üvegből készült, így jól láthattuk egymást, sőt a nővért is, aki a kinti pult mögött felvigyázott ránk. Úgy éreztem magam, mintha állatkertben volnánk és én lennék a megfigyelt vad... A mellettem lévő szobában sétáló anyukával összenéztünk, fáradtan mosolyogtunk és valahogy átjárt minket a sorsközösség érzése.

Úgy döntöttem, ledőlök és próbálok aludni kicsit mielőtt a babám megébred az első esti etetésre. Igen ám, de a villanyt nem lehetett lekapcsolni... Kimentem a nővérhez és elmondtam, hogy nem tudom lekapcsolni a villanyt, mire ő közölte, nem lehet lekapcsolni a villanyt, nekik mindent látniuk kell este is. Úgyhogy vibráló neonfényben töltöttük ezt és a rákövetkező estéket is.

Így persze az éjszakai etetések után rettentő nehéz volt visszaaltatni a kisfiamat, de nem csak nekem: a mellettem lévő szobákban is órákon át sétálgattak az anyukák – jól láttam a kivilágított üvegketrecben. Sőt azt is láttuk, amikor hajnalban egy új lakó érkezett. Persze nem nagyon figyeltünk, egyrészt nem akartunk bámulni, másrészt pedig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a saját gyermekét csitítsa, ám így is egyértelmű volt, hogy új bentlakóval bővül a csecsemőosztály.

Órákig tartó magány, reménytelenség és nagyon halk sírás.

A reggeli vizitet követően megismerkedtem a másik két anyukával, akikkel már az üvegfalakon keresztül láttuk egymást. A csecsemőosztálynak immár négy kis lakója volt, viszont csupán három anyuka. A hajnalban hozott új baba szobájában nem ügyelt senki a síró csöppségre.

Aki édesanya, az jól tudja, aki pedig még nem, annak elárulom, hogy egy pár hónapos baba körül nagyon sok a teendő. Főleg, ha beteg. Etetés, pelenkázás, altatás, sterilizálás és nyugtatás végeláthatatlan menete, s ez bizony szinte állandó készenlétet igényel. Így nekem sem maradt sok időm az új lakó kilétét firtatni, az azonban feltűnt, hogy egész szombaton nem láttam a szobájában senkit, csak a nővéreket, akik néhány óránként benéztek hozzá. Valamint az sem kerülhette el a figyelmemet, hogy a szobából szinte egész nap keserves sírás tompa hangja szűrődik ki. Estefelé nem bírtam tovább és a saját gyermekemmel a karomon kimentem a nővérpulthoz.

- Az új kis lakó anyukája nem tudott bent maradni a kicsivel? – kérdeztem kíváncsian.
- Ödönkének nincs anyukája – jött a rövid, tömör válasz. – Elhagyta...

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert mit lehet erre mondani... Ránéztem a saját kisfiamra és arra gondoltam, hogyan lehetséges ez? Addig a percig azt hittem, egy többgyerekes család legkisebb tagja az új baba, ahol talán egyedül neveli a kicsiket az anya, ezért nem tudott bent maradni éjjelre, de majd jön és akkor megvigasztalja az álló nap síró csecsemőt. De most rá kellett ébrednem, hogy

Ödönkét senki nem fogja megvigasztalni.

Míg az én gyermekem minden apró rezdülésre engem kap válaszul, addig az a kisfiú nem remélhet megnyugvást senkitől. Megkapja a szükséges tápszert, a tiszta pelenkát, talán némi ölelést is, de a nővérek nem azért vannak itt, hogy naphosszat dajkáljanak egy beteg kisbabát.

A nővérpulttól elsétáltam Ödönke ajtajáig és benéztem. Eddig nem tettem, mert sok anya zokon veszi, ha egy idegen nézegeti a gyerekét és nem akartam, hogy pont akkor lépjen be a síró kisbaba anyukája, amikor én éppen bekukucskálok hozzá. Ám most már jól tudtam, hogy az ő anyukája nem fog betoppanni. Ödönke annyi idős lehetett, mint az én kisfiam, nekem pedig elfacsarodott a szívem. Persze tudom, hogy rengeteg oka lehet annak, ha egy anya elhagyja a gyermekét – sőt sokszor talán jobb is, ha elhagyja -, de édesanyaként, borzasztó volt látni, hogy mennyire várja ez a kicsi ember, hogy valaki felvegye, átölelje és megnyugtassa.

- Bemehetek hozzá? – léptem vissza a nővérhez. – Nagyon sír. Felvehetném...
- Igen, etetés idő van – válaszolta a nővér az órára pillantva. – Mindjárt jön a tápszer.
- Segíthetek... - szúrtam közbe bátortalanul.
- Nincs rá szükség – jött a nagyon határozott válasz, ám valószínűleg látta rajtam a nővér, hogy feldúlt vagyok, így kissé megenyhülve magyarázta: - Nézze, Anyuka... ön pár nap múlva hazamegy. Ő pedig – nézett a szobára - itt marad. Nem lenne jó, ha karba szokna...

Akkor nem tettem semmit, csak a saját gyermekem ápolásától és a róla való gondoskodástól kissé elcsigázottan, szomorú szívvel elfogadtam, hogy Ödönkének ennyi jutott. Nagyjából negyedóra érintés, törődés, társaság. Aztán megint jött az órákig tartó magány és a reménytelen, ám nagyon halk sírás... mintha panaszkodni is szégyellt volna ez a parányi lélek.

Sajnálom, hogy akkor és ott nem álltam jobban a sarkamra és nem mentem be mégis hozzá, mert bár hétfőn mi valóban hazamentünk, ő pedig ott maradt, legalább abban a néhány napba kaphatott volna tőlem egy kis szeretetet.

Azóta évek teltek el, nekem mégis rendszeresen eszembe jut Ödönke. Vajon mi lehet vele? Meggyógyult, valaki örökbe fogadta? Vagy talán most is keservesen sír valahol, ahol senki nem vigasztalja meg?

Nyitókép: Shutterstock