Huszonöt éves vagyok, egyedülálló apa...

Sejthette, hogy nem leszek példás családapa, de olyannak fogadott el, amilyen voltam, nem cseszegetett. Mondjuk, hiába is tette volna, a sport mindent vitt az életemben. Középsuli óta bokszolok. A városban, ahol laktunk, sorra nyertem a mérkőzéseket. A helyiek sztároltak, egyre nagyobb meccsekre jutottam el, egyre több külföldi kihívást kaptam.

Ilyenkor az is előfordult, hogy lefeküdtem más nőkkel, ők azonban nem jelentettek semmit, futó kalandok voltak csak. Végül mindig hazamentem, Mariann pedig nem drámázott, örült, hogy együtt lehetünk. Csinos volt, jókedvű, és Lilikével is szépen törődött - másfél évesen már folyékonyan dumált a kiscsaj.

Egy edzőtáborban voltam az ország másik végén, mikor apám felhívott, hogy Mariannt elütötte egy autó. Azonnal meghalt. Lili szerencsére nem volt vele, épp érte indult az oviba. A mai napig emlékszem a döbbenetre és a dühre, ami elborította az agyamat... Először Mariannra haragudtam, amiért nem vigyázott magára eléggé. Majd a sofőrre, végül az egész világra...

Mindenki sajnált, részvétet nyilvánítottak, megveregették a vállam, aztán azt mondták, folytassam az edzést, az a legjobb gyógyír a bánatra. Végigcsináltam az edzőtábort, a temetésre sem mentem el... Ma már rohadtul ég a pofám, ha visszagondolok erre, de akkor ez a döntés tűnt a legjobbnak. A tábor után hazatértem az üres lakásba.

Lili Mariann anyjáéknál volt, hamarosan fel is hívtak, hogy nyilatkozzam az elhelyezéséről. Apám azt mondta: "Jó ez így fiam, hadd neveljék az anyósodék! Te mit kezdenél vele?" Már majdnem rábeszélt - egy hajszálon múlt az egész.

Rengetegen ellenem fordultak, mikor meghallották a döntésemet... Összevesztem az edzőmmel, az apámmal, egy csomó rajongómmal. Tele voltak szemrehányással, hogy mennyi energiát és pénzt fektettek belém, erre én feladom egy érzelmi mélypont miatt. De leszartam. Új életet kezdtem Lilivel. A boksz persze odalett, hiszen esélytelen volt edzésre járni a gyerek mellett. Ráadásul eleinte rohadt nehéznek tűnt minden.

Az oviból folyton üzengettek: "Kedves apuka, nem küldött csereruhát..." "Kedves apuka, október van, túl vastag a gyerek sapkája." "Kedves apuka, december van, túl vékony a sapka..." De végül belejöttem. Ma már a haját is profin befonom a kiscsajnak. Csípjük egymást, ez pedig mindenért kárpótol, amit feladtam. Eleinte csak azért csináltam, mert szar embernek éreztem volna magam, ha megfutamodom, most viszont már élvezem.

Egy éve még magam sem hittem volna, hogy így lesz, de ma már semmi más nem hiányzik az életemből, mint egy normális, nyugodt kapcsolat. Egy nő, akit esténként szenvedéllyel ölelhetek, napközben pedig anyjaként bánik Lilivel. Kiéltem magam, talán jobban is, mint kellett volna. Ma már nem kupákért küzdök, hanem azért, hogy normális családom legyen."

Roland történetét lejegyezte Greta May.

Nyitókép: Shutterstock