Verbális bántalmazás az iskolában: a tanárnak mindent lehet?

„Mindhárom gyerekem ugyanabba a gimnáziumba jár, de az egyik lányom és a fiam szerencsésen megúszták a hírhedt Sz.Z-t, aki nem kíméli a számára ismeretlen gyerekeket, de a kollégái gyermekeit sem. Tanuló nincs a suliban, aki kedvelné és a munkatársai közül is többen megkérdőjelezik a viselkedését. Különösen azok, akiket ugyanebben a gimnáziumban tanított korábban” — mesél a feleségem barátnője, Kati a matektanárról, aki két év múlva nyugdíjba megy. Sovány vigasz ez a lányának, aki pont két év múlva érettségizik, bár egyelőre még elképzelésük sincs, hogyan, mert sértegetésekből, szóbeli bántalmazásból akad a tanár tarsolyában bőven, módszerekből és tanítás iránti szenvedélyből már kevésbé. 

A kilencedik osztály úgy kezdődött, hogy a matektanár közölte, hogy nem érti, miért mindig vele tolnak ki, miért mindig neki jutnak a humán, művészeti és nyelvtagozatos osztályok, mintha szándékosan adná neki a vezetés a kevésbé értelmes diákokat. Ez volt az első mondat, amit a gyerekek hallhattak tőle, majd közölte, hogy mivel ők nem éppen a zsenik közé tartoznak, a tanításban kizárólag az érettségi feladatokra fog koncentrálni, és örül, ha azt sikerül megtanítania nekik. 

„Az órákon videókat néznek, ezeket elküldi a gyerekeknek azzal az utasítással, hogy az alapján tanulják meg az anyagot és készítsék el a házi feladatot, ami rengeteg feladatból áll. Aki nem ért valamit, az a következő órán kérdezheti meg. Hogy a viselkedésével azt akarja-e elkerülni, hogy a gyerekek kérdezzenek, nem tudom, de aki kérdez, annak annyi. Azonnal kapja a sértéseket, amelyek az értelmi képességeit firtatják” — meséli elkeseredetten Kati, aki úgy nevelte a gyerekeit, hogy tiszteljék a pedagógusokat. Ám a tisztelet sosem lehet egyoldalú, a tanárnak is tisztelnie kellene a gyerekeket és a szülőket, kesereg jogosan.

Sok szülő tett már panaszt, nemcsak a lánya osztályából, mindegyikből, ahol ez a tanár tanít, mindig beszél is vele az igazgató, de ez csupán 1-2 hétig hat, utána kezdődik minden elölről. Többször volt, hogy a lánya elsírta magát, annyira szidta a „pedagógus”, mire az volt a matektanár reakciója, hogy ne bőgjön, az nem oldja meg a problémáit.

Nem mindenkinek van tehetsége a matematikához, de általában egy tisztességes és alapos magyarázat elég ahhoz, hogy bármelyik átlagosan értelmes ember megértse a szabályokat, a feladatmegoldás logikáját. De ehhez tanítani kellene, nem szidni a tanulókat, véli Kati, akivel a teljes szülői közösség egyetért, és a tanárok sem állítják az ellenkezőjét. Az egyetlen lány, akit kedvel, külön matektanárhoz jár, aki elmagyarázza neki azt, amit az iskolában neki kellene megtanítania. Ugyanakkor Kati lánya azt is elmesélte, hogy ha valamit jól csinál, hibátlan a házija vagy jól sikerül a dolgozata, legalább olyan lelkesen dicséri a tanár, amilyen lelkesen alázza meg az ellenkezőjéért. Milyen kár, hogy tíz földbe döngölésre jut egy dicséret! Na, nem mintha bármilyen aránynál elnézhető lenne ez a hozzáállás. 

S, hogy mi verte ki Katinál a biztosítékot? Egy nap gyanútlanul megkérdezte a lányát, hogy volt-e mostanában balhé a matektanár és az osztály között, mire a gyerek elmesélte, hogy igen, épp aznap: egy zárójelet elnézett, mire közölte vele a tanár, hogy nem való neki a gimnázium, jobb lenne, ha átmenne a szomszédba cukrásznak. Majd, amikor többekkel együtt feltette a kezét a kérdésre, hogy ki nem érti a feladatot, a tanár közölte az osztállyal, hogy azt tudja, hogy Jázmin (Kati lánya) miért nem érti a feladatot, vele nem foglalkozik, a többiek mondják meg, nekik mi bajuk.

„Félreértés ne essék, nem csak az én lányommal szemétkedik ez az ember, minden nap kinéz magának valakit, akit sírásig szidhat. A fiúkkal is próbálkozik, de róluk lepereg, a várt(?) hatást csak a lányokkal szemben tudja elérni.  Ma felhívtam az ofőt, elmondtam neki, hogy elég a verbális bántalmazásból, ami a matematika és fizika órákon folyik, eddig nem panaszkodtam, most viszont már lépek. Nem az igazgatóhoz fordulok, az a többi szülőnek sem vált be, hanem a tankerülethez és az oktatási jogok biztosához” — meséli a feleségem általában béketűrő barátnője, akit, ha kihoznak a sodrából, addig megy, míg el nem éri a célját. 

Ami nem más, mint megértetni az említett tanárral, hogy teljesen mindegy, mit gondol a megfelelő körülményekről, a nem természettudományos tagozatok tanulóiról, hogy két év múlva nyugdíjba megy, nem folytathatja tovább az évek óta zajló szóbeli bántalmazást, nem szidalmazhatja és alázhatja meg a gyerekeket. Nem ők tehetnek róla, ha nyomorúságosnak érzi a munkáját és az életét, ha elégedetlen a sorsával. A dühét, frusztrációját nem vezetheti le a diákokon, ha továbbra is tanítani akar, tisztességesen kell beszélnie a gyerekekkel, tisztelnie kell a diákokat, a lányokat, akik soha nem szemtelenek vele. Nem tarthat gyerekeket félelemben a viselkedésével, nem okozhat nekik lelki sebeket. Vagy a nyugdíj előtti két évvel más munkát kell keresnie. Mert tanárnak lenni sem kötelező.

Az osztályfőnök türelmet kért, intézkedik, úgy gondolja, a kommunikáció a legjobb módszer, pár hete már beszélt a kollégájával egy másik szülő jelzése után, szeretné újra megpróbálni, botrány és kirúgás nélkül, észérvekkel meggyőzni tanártársát, hogy a magatartása finoman szólva is elégtelen. Kati egyelőre megadta magát, de bármikor kész továbblépni, és nemcsak azért, mert az ő lányát bántja, nem is csak azért, mert mások gyermekeivel bánik rosszul, hanem azért is, mert a többi, lelkes, kedves és a munkáját odaadóan végző pedagógusnak is árt, ha van egy olyan ember közöttük, aki miatt rengeteg szülőben alakul ki előítélet az iskolával, a tanárokkal szemben. 

Nyitókép: Shutterstock