Miért ijesztő olyan ruhát felvenni, amiben jól érzem magam?

Az elmúlt fél évben sok minden változott körülöttem. Jóval többet mozdulok ki a barátaimmal, és ennek következtében gyakran újabb barátokat ismerek meg.

Korábban mindig egy-egy haverommal kettesben találkoztunk, most viszont ennél sokkal nagyobb társasággal foglalunk helyet romkocsmákban, parkokban és tánctereken. Ez az újfajta helyzet felnagyította bennem az esti bulizás előtt felmerülő örök kérdést: mit vegyek fel?

Mindig is nagyobb melleim voltak, gömbölyű, erős combom, telt homokóra alakom. Ezért leginkább ruhákat, szoknyákat hordok a kedvenc tornacipőimmel - azok kényelmesek nekem. Szeretem a finom, romantikus anyagokat, amik követik az alakomat. A csipkét, a lenvásznat, a tüllt, a selymet. Nagyon fontos része a személyiségemnek, hogy megélhessem a női mivoltom és mindenkit arra bátorítok, hogy a saját definíciója szerint merjen ragyogni.

Forrás: Noszvai Anna saját képe

Ezzel a viszonylag harmonikus énképpel viszont picit szembement az, ahogy az elmúlt időben bántam magammal. Azaz: ha kimozdultam, kötelezően szexin, feszesen és táncparkett kompatibilisen jelentem meg.

Függetlenül attól, hogy épp milyen kedvem volt - szerettem-e volna bárkivel is ismerkedni, vagy egyáltalán "szexinek lenni". Azt éreztem, nincs más választásom, mint hozni a helyzethez illő formát. Úgy gondoltam, bizonyos elfoglaltságok bizonyos dresszkódokkal járnak: például MUSZÁJ dekoltált ruhát viselnem, ha leszáll az éj.

Persze nem vetkőztem ki magamból: olyan darabokat választottam, amik amúgy is részét képezik a ruhatáramnak - de a döntés meghozása során nem vettem figyelembe, hogy nem mindig érzem magam gepárdnak vagy egy nagy adag flitternek. És nem csak akkor, ha épp nincs kedvem kimozdulni. Igenis érezhetem magam kevésbé "éjszaka királynőjének", miközben tényleg örömmel üldögélek egy szórakozóhelyen a barátaimmal.

Így a kinézetem egy furcsa konfliktusba került önmagammal. A saját ruhámban - személyiségem egy valódi részében - üldögéltem a többiekkel, de mégis egyfajta - nem létező - elvárás szerint választottam ki az aznap esti szettet. Végeredményben ritkán egyezett a megjelenésem azzal, ahogy éppen valójában éreztem magam.

Forrás: Noszvai Anna sjaát képe

Egyre gyakrabban tűnt fel nekem ez a furcsa állapot. A hajnal kettői mosdólátogatásaim erősen hasonló tükörképei. Szinte mindig ugyanúgy láttam magam ilyenkor. Egész alakban, néhol matricákkal borítva, félhomályban, kipirultan. Az amúgy is nőies alakom harsányan felnagyítva, túlhangsúlyozva.

Tényleg mindig ugyanúgy kell kinéznie az embernek, miközben jól érzi magát? Miért csak ezt az egy - matricás, harsány, flitteres - megoldást fogadom el magamtól? Mit jelent számomra valójában ez az egész?

Visszagondolva az elmúlt időszakra, ez az egész mind abból fakad, hogy nem fogadom el magam ezekben a helyzetekben. Ijesztő "fiatal, szabad nőként" gondolnom arra, akivé egyre inkább válok. Mert amúgy állandóan rendezettségre, gondozott jövőképre és kiegyensúlyozottságra törekszem: ez nem feltétlenül passzol a gyakori bulizáshoz. Elméletben. Szeretnék beolvadni a nyüzsgő éjszakába. Csak azt elfelejtettem, hogy bármilyen ruhában fiatal és szabad nőnek számítok. Mert az vagyok.

Elkezdtem komolyan venni ezt az állapotot. Elhatároztam, hogy jobban fogok figyelni arra, ahogy valójában érzem magam. Igyekszem úgy elindulni otthonról, ahogy szeretnék, nem ahogyan "kéne". Kitörölni a fejemből ezeket a fura, nem létező dresszkódokat. Hiszen önállóan is minden feltételnek megfelelek ahhoz, amit közvetíteni szeretnék magamról. Nem kell hozzá semmilyen kiegészítés, turbózás.

Múltkor összejött ez az áttörő esemény, és rengetegen kifejezetten dicsérték a ruhámat, számomra teljesen ismeretlenek is. Nagyon jól éreztem magam. Szabadon. Mert igazából ez vagyok, még ha időnként vélt korlátok köré is szorítom magam érzelmileg.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?