Egyedül vágtam neki Albániának

Nem gondolkodtam, hogy hová teszem a gyereket, elmehetek-e szabadságra, ki mit fog szólni. Csak cselekedtem. A gyerek jól megvolt az apjával, elmehettem szabadságra, a szüleimnek pedig nem szóltam, csak akkor, amikor a gép landolt a reptéren. Mert tudtam, hogy aggódtak volna, hogy egyedül minek megyek a vad keletre. Pedig pont ez lenne a lényeg.

Azért jó egyedül utazni - többek között -, mert visszaadja a hitem az emberekben. Hogy alapvetően jók, segítenek, kedvesek és támogatnak. Hát Albániában ez halmozottan jelenik meg. Az érkezésem után nem találtam a szállásomat, ezért az utcán leszólítottam egy fiatal srácot. Elkérte a foglalási papírt, és azonnal telefonált. Közben még két fiú állt meg mellettünk, hogy mi a gond, segíthetnek-e. Mondtam, hogy az első fiú már intézkedik. Közben jöttek a szokásos kérdések, honnan jöttem, mivel jöttem. Elmondtam, hogy magyar vagyok - nagy sikert arattam vele.

Itt Hunyadi kötelező anyag, Tiranában délben harangoznak is a tiszteletére, plusz az első és egyetlen királyuk felesége Apponyi Geraldine volt, aki ugye szintén honfitársunk. A srác közben megtudta a címet, mondta, hogy elkísér, a másik két fiú is velünk jött. Ők sem ismerték egymást, de gyorsan összehaverkodtak, telefonszámot cseréltek. Amikor megérkezünk, a szállásadóm már kint várt a ház előtt - mert a fiú a telefonban erre kérte. A három kísérőm a szállásadómmal is összebarátkozott, és ők is számot cserélnek. Mert imádnak beszélgetni, és erre rá is érnek. Nem rohannak, élvezik az életet.

A lakosságot három részre lehet osztani:

• az első mindig el akar adni valamit - zöldséget, gyümölcsöt, cipőt, ruhát, üdítőt
• a második kategória a kávézókban ül és beszélget
• a harmadik pedig autót vezet

A kutyák mindenfelé szabadon rohangálnak. De nem kóbor kutyák, mert meg van jelölve a fülük. Ők mindenki kutyái. Szabad a bejárásuk mindenhová, szeretettel fogadják őket. Hogy is mondta Ghandi? "Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik."

Az emberekkel is jól bánnak. Idegen helyen, tömegközlekedve lehet legjobban megismerni a helyi életet és szokásokat. Albániában ez leginkább a buszozást jelenti, ami egyébként elég olcsó. Az a különleges, hogy jegyet a buszon kell venni, de nem a sofőrtől, hanem egy kalauzszerűségtől. Ő vigyáz a rendre, segít fel- és leszállni, szól a turistának, hogy meddig kell menniük. Rohangál a busz elejéből a végébe, és mindenkitől elkéri a pénzt. És ha vidékre megy a járat, akkor hangosan, teli torokból ordítja a város nevét, ahol épp megáll a busz. Így nem lehet eltéveszteni.

Az emberek nagy része beszél angolul, vagy valahogy biztosan megoldja, hogy kommunikálni tudjon. Ha nem tudja elmondani, akkor elmutogatja, vagy elkísér oda, ahová menni szeretnénk. És soha, senki nem akart átverni. Sem a pincér, sem a zöldséges.

Nyitókép: iStockphoto